Tudjátok milyen hosszú 3 év küzdelem? Hogy az ítélet valósággá válása óta eltel 1128 napon hányszor mondtam, gondoltam a bűvös szavakat? Istenem, kérlek… Mindig így kezdődött! Hányszor, de hányszor kértem csak egy következő napot! Csak még egy estét, mikor Zalán mellett hunyhatom le a szemem. Hogy még egyszer elmondhassam, reggel találkozunk. 1128-szor!

1128 napja kényszerből erőszakolom meg az agyam, hogy igenis lesz holnap és holnapután. Óvoda, iskola, szerelmek és csalódások is. Mert elképzelnem se szabad másként. Mert hinnem kell, hogy egyszer vége lesz a harcnak a szörnnyel és talán addigra még az orvostudomány is fejlődik és nem lesz gond a pályaválasztásnál sem a hiányzó térlátással…

1128 napon keresztül hol a fellegekben jártunk, hol elképzelhetetlen mélységekben. Mert minden szárnyalást egy mélypont előzött meg, hogy utána újból a mélybe bukjunk. Annyi, de annyi emberrel találkoztunk már eddig is útunkon. Sok százzal! Voltak, akik segíteni akartak, voltak, akik csupán kíváncsiságból toppantak egy pillanatra az életünkbe. És voltak rosszakarók is, nem kis számmal. Megtanultuk kezelni őket, pontosabban teljesen figyelmen kívül hagyni. Rájuk nem maradt energiám!

Maradt viszont helyette Zalánra. És olyan dolgokra, amit mindenki szeretne elkerülni. Kórházba járásra, kezelésekre… Fogtam le úgy Zalánt, hogy közben a lelkem darabokra tört, miközben könyörgőn nézett a szemembe, hogy segítsek és nem tudtam neki elmagyarázni, hogy én most azzal segítek neki, hogy lefogom és neki ez fájni is fog… Fogtam úgy a karomban, hogy miközben aludt, még fél órán keresztül hüppögött, mert előtte 1 órán keresztük szurkálták, hogy vért vegyenek tőle. 17 szúrást számoltunk meg rajta és végül a fejébe ültettek kanült, ami már estére sem működött.

Álltam tehetetlenül a műtő előtt, miközben a negyed órásra tervezett műtét már 2,5 órája tartott és csak azt láttam, hogy még egy altatóorvos rohant be oda, ahol Zalán egyedül feküdt. És nem mertem gondolkodni sem! Tehetetlen voltam!

És most ugyanezt a tehetetlenséget érzem, ha a jövőre gondolok. 6 éve a saját, 3 éve Zalán mumusával küzdünk úgy, hogy közben Zalán kérdésére folyamatosan azt válaszolom, mumusok nincsenek! 502. alkalommal írom le nektek a gondolataimat, amik sokszor olyan kuszák, hogy én sem értem őket.

Zalánt féltem a jövőtől? Vagy magamat? A családot, amiben Zalán a központ?

Most ismét egy új fejezetet készülünk nyitni az életünkben és ennek a fejezetnek az első OTTHON lesz a neve. És annyi kérdés és bizonytalanság van bennem, hogy leírni is szégyenlem. Mindennél jobban szeretném! Zalán gyógyulása után a legeslegelső helyen ez szerepel most. És Zalán miatt szeretném ezt! Egy igazi kuckót, autós szőnyeggel, kispolccal és kis kihúzható ággyal, hogy én is elférjek mellette és az életében. Repülős csillárral, amit mindig is szeretett volna. Friss festéssel, amin nem kell penészfoltok megjelenésétől tartanom, ahol felesleges a Savo. Olyan helyet, ahol nem kell féltenem, hogy megfázik, mert az egész lakásban egyforma meleg van, olyan helyet, ahol nem felesleges és hiábavaló a fertőtlenítés. Egy udvart, ahol Zalán homokozhat és futkozhat akkor amikor csak akar és nem kell bezárnom, mert iskolások vannak az udvarban és elkaphat valamit. Ahol hóembert építhet télen és nem rúgják szét neki, hanem elolvad ha megenyhül az idő.

Félek, hogy nem lesz belőle semmi annak ellenére, hogy a pénz, amit anyu ad már megvan. Csak ugye több tulajdonos van és bármikor kényük, kedvük szerint megvétózhatják a dolgot… És ugye ott a szoc.pol vagy CSOK amit vagy megkapunk vagy nem… Mert ezen áll vagy bukik a dolog.

Szeretném az álmunkat tovább álmodni együtt, mindig…