Talán túl vagyunk a keddi sokkon, egész tűrhető éjszakánk volt azt leszámítva, hogy Jázmin beteg lett és fél percenként az orrát fújta. Apa pedig dolgozott,így azért mégsem volt olyan felhőtlen az éjszaka, de eltelt.

Most, hogy közeledik a mindenszentek,  ismét tervet kell(ene) készítenem a temetőlátogatásokról. Én nagyon szerettem volna eljutni Szombathelyre a nővéremhez a temetőbe, de ez szerintem idén nem fog sikerülni. A temetőlátogatást idén is apa fogja megejteni a nagyokkal, én Zalánnal itthon maradok. Valahogy még a tudat is elborzaszt, hogy egyszer Zalánt a temetőbe engedjem! Nem, nem megy! Nekem ez nagyon rossz érzés! Márcsak azért is, mert itt közvetlenül a temető elején, a kaputól balra egyből a gyereksírok vannak. Nem! Zalán nem mehet oda! Talán ezt megértitek!

A mi életünk amúgy is más, mint a normál családoké. Nálunk nincs játszótér, nincs nagy közösség… Pedig Zalán sokszor igényelné. Így kénytelen-kelletlen a tesókkal játszik, ha éppen ők hajlandóan vele játszani, illetve az egy szem unokatesóval. Próbálunk teljes életet adni neki, már amennyire lehet! 

Soha nem gondoltam volna,  hogy ebbe a helyzetbe kerülünk. De ez van több, mint 3 éve. Az elején úgy voltunk, csak a következő lépésen legyünk túl és majd mindig könnyebb lesz. Azonban úgy érzem, ahogy nő Zalán úgy lesz nehezebb. Okosodik,emlékei vannak és sajnos a rosszak írják felül a kevés jót amit adni tudunk neki. Tudom, majd alakul… Állítólag!  Csak arra lennék kíváncsi, mikor? Mert még sajnos sok rossz vár rá!