Nem semmi nap volt tegnap. 

Délelőtt egy nagy adag kupakot kaptunk Csornáról. Vele pedig gyönyörű ruhákat Zalánnak, élelmiszert és Zalán kapott 2 játékot is. Mindennek nagyon örült, a ruhákat sorra próbálta, nem tudta eldönteni melyiket vegye fel. 🙂 Végül egy Verdás póló mellett döntött. 😀 Öröm volt látni milyen boldog! 🙂 Nagyon szépen köszönjük!  <3

Később a gyerekek nekiálltak kiválogatni a játékaikat és cipősdobozba tették, hogy le tudjuk adni a Mikulásgyárban, ha nyit. Fontosnak tartom ezeket a gesztusokat és hogy tudják, vannak náluk is rosszabb helyzetben lévő gyerekek. Pl. ha tehetem, bevásárolok egy koldusnak és őket is erre tanítom. Szeressék az embertársaikat. Pénteken pl. az autóban lévő összes aprómat (sajnos több nem volt!) adtam oda Győrben a vasútállomás parkolójában ücsörgő férfinak, mikor Andrást kikísértem a vonatra. 

Délután aztán átjött az unokatesó is és a három kicsi így már kiegészülve egy éppen csak nagyobb negyedikkel, jókat játszott. Igaz, voltak pillanatok, mikor éppen egy zártosztályra hasonlított a lakás,  mert Zalán szivacsbárddal kergette a lányokat, hogy olyat játszanak, amit ő akar. Ő pedig babásat vagy doktorosat akart. És volt is ebből perpatvar. Amit ő elképzel, annak úgy kell lennie. 😀 Az esti fektetés sem ment zökkenőmentesen. Egyrészt apa hiányzott a leltárból, mert szolgálatban volt (van), másrészt mostanában Zalánt nehéz ágyba dugni. Mindent kitalál, csak ne kelljen aludni. Hogy ennek mi az oka, azt nem tudom, de ahogy mégis csak hajlanó álomra hajtani a fejét, abban a pillanatban el is alszik, tehát nem gondolom, hogy nem fáradt.  Az utóbbi két napban megint sokat sirdogál éjjel, feszeng, alig tudom megnyugtatni. Rémálmai vannak, valakivel veszekszik.

Bár sokan gondoljátok, hogy kár Zalánt távoltartani a temetőtől, én nem tudom kivinni. Nem, nem vinne rá a lélek! Tudjátok, ez olyan, mint minden este a búcsú. Sose mondom neki, hogy aludj jól vagy szép álmokat, csak azt, hogy reggel találkozunk. Sose nevezem angyalomnak és nem is engedem annak hívni, hiszen az angyalok már fentről vigyáznak ránk. Látjátok mennyire átformálja az ember gondolkodását ez a betegség?  🙁