Új hét, új remények…

Reggel gyorsan felhívtam a doktornénit, hogy úgy ítéljük meg Zalán állapotát, hogy mennénk holnap. Mielőtt késő lesz vagy mielőtt visszaesik, esetleg újra összeszed valami bacit, ugyanis Jázmin éjjel szinte nem is aludt, annyit köhögött.

Még elevenen él bennem a tavalyi tél, mikor februártól júliusig köhögött Zalán,  aztán júliusban ott is volt a rettegett kiújulás. 🙁 Nem, most ezt nem hagyhatjuk! Menni kell és tudnunk kell, hogy minden rendben! 

Érdekes, rossz és félelmetes, de még mindig nem mondhatjuk, hogy Zalán meggyógyult. Még nem telt el 7 hónap az utolsó kiújulás óta sem. És talán mi soha nem is mondhatjuk majd, hogy meggyógyult. Annyira rossz, hogy folyamatosan ott jára fejemben, hogy mi van ha… Lehet jobb lett volna, ha nem készül genetikai vizsgálat, jobb lett volna a tudatlanság és akkor talán lassan elhihetném, hogy túl vagyunk rajta! Lassan!

De így?! Mindig ott lesz a félsz! Ha kevesebbet eszik, mint szokott, ha fáj a feje vagy a lába… Ez egy örökös rettegés! Mindent úgy kell terveznünk, mi lesz ha… Miközben tudatosan próbálunk nem gondolni arra, mi lesz, ha tényleg bekövetkezik. Olyan sok erőt és példát adnak azok a gyerekek, akik végigmentek előttünk az úton és vígan élik az életüket! És olyan nagy rettegést, akik már felnőttek és a példájukból látjuk, mennyi minden vár még vagy netán belehaltak a másodlagos daganatokba. Borzasztó ezzel feküdni és kelni minden nap!

Volt egy időszak, mikor minden létező statisztikát elolvastam a túlélésre vonatkozólag. Elkezdtem valószínűséget számítgatni,  mennyi az esélye, hogy Zalán nem éli túl. De mivel sokkoltak az adatok és a sok ismeretlen, inkább felhagytam vele. Nem tudom, esetünkben helyes-e a mondás, miszerint jobb a biztos rossz, mint a bizonytalan. Igazából szerintem semmi se jó!

A lelkünk a betegséggel együtt hal meg szép lassan. Az első reakció természetesen a döbbeneté volt, mert miért pont mi? Miért pont a mi gyerekünk? Aztán az események sodrában már megtanultuk, hogy sok kérdésünkre, többek között erre sem kapunk választ. És még a felmerülő többezerre sem. Mert nincs ember, aki ezt megmondja, jósolni pedig az orvosok se szeretnek! A sok megválaszolatlan kérdés pedig óhatatlanul megtépázzaaz ember lelkét, míg már nem képes másra és netán más problémájára figyelni, csak a sajátjára. Így rendezkedett be a mi lelkünk is erre, így lett Zalán körül egy védmű a lelkünk apró darabjaiból, ami megvédi mindentől, amitől csak lehet.

Ezért lett Zalán dacos és akaratok, mert a langyos nyári esőtől is védenénk,hiszen többszáz gyereknek elég lenne, amin eddig végigment. És sajnos még hosszú az út előtte, ráadásul tele van kanyarokkal.Nem tudjuk sosem, egy kanyar után hova érkezünk. Megnyugvás jön vagy újabb harc. Holnap ismét megyünk, jó hírek reményében. De hogy tényleg azt kapunk-e? 

Kiderül! Reménykedünk! Ez a remény tart életben 3,5 éve!