Örömmel írom, úgy érzem Zalán jobban van. Használt a lórúgásnyi antibiotikum, amit tegnap kapott. 🙂 No, nem azt mondom, hogy elfújták a betegséget, de láthatóan jobban, annyira már nem aluszékony és levert. 🙂 Reméljük lassan az étvágya is visszatér.

Tegnap elszorult a szívem. Fent takarítottam a lépcső tetején a szobák előtt, Zalán pedig lentről kiabált fel nekem valamit. Ahogy felfelé nézett, újra fehéren tükröződött vissza a kis szeme. Annyira elevenen hasított belém újra az a lassan 4 évvel ezelőtti nap, mikor ezt felfedeztem és tudtam, hogy baj van, nagy baj! Bár akkor éppen rizst főztem, nem takarítottam. Utálom a betegség gondolatát is, nem szeretek emlékezni. Annyi minden történt, amit szívesen örökre kitörölnék az emlékezetemből.

De szerintem ezeket soha nem fogom elfelejteni! A kétségbeesést, a félelmet, hogy elveszítem, mikor még nem is élt. Még most is félek tőle, mert ott az a hülye genetikai hiba… Ami bármikor újraéleszthet egy újabb adag szörnyet Zalán kis szervezetében.

Olyan sokáig tartott, mire beletörődtünk abba, hogy a gyerekünk beteg! Bár talán beletörődni ebbe nem is lehet, elfogadni pedig egyáltalán nem. Inkább csak sodródtunk az árral örültünk minden egyes napnak, amikor vége volt és minden reggelnek, amikor a kelő nap együtt talált minket.

Azóta is minden este Zalán mellett alszom és minden reggel mellette ébredek. Ő az életem! Akkor is, ha másik 3 gyerekem is van. Ő egyedi és amíg a szívem csak egyet is dobban, mindent megteszek azért, hogy őt boldoggá tegyem.

Talán ezért is távolodunk egyre jobban egymástól apával. Persze, minden házasságban vannak hullámvölgyek, mégis úgy érzem, egy ideje elbeszélünk egymás mellett. Bár a célok közösek, ahogy a gyerekek is, egyre nehezebben dolgozunk össze. Ő nem ért engem én pedig nem értem, miért nem ért. Tudom, nagy a teher rajta, a ház, ahol a dolgok oroszlánrészét ő végzi, a munka, ahol a különböző továbbképzéseken és vizsgákon is teljesíteni kell a szolgálatokon kívül. Mégis úgy érzem, ő már nem szeret itthon lenni. Sokszor vitába torkollik, ha meg szeretném beszélni vele, mit miből, esetleg hogy lehetne ésszerűbben kialakítani vagy kifizetni. Úgy érzem, magamra vagyok hagyva, mégis minden teher rajtam van, hiszen a mindent ki kell találni, megtervezni, és ezt nem beszéljük meg egymással. Tegnap este akaratlanul is megbántottam, de akkor jól esett kimondani ami bennem volt. Egyszerűen már sok!

Az állandó 24 órás ügyelet a gyerekek mellett, egyedül, az állandó anyagi terhek, magában az, hogy egyedül maradtam a gondolataimmal. Nem is értem mi van velünk…

De mi nem is vagyunk lényegesek, csak Zalán. Az ő élete legyen rendben, mert ő megérdemli! Bármit, mindent. Örülök neki, hogy jobban van!