Este (vagy inkább már éjjel) nehezen aludtam el. Tele volt a fejem gondolatokkal és Zalán is újra nagyon köhögött. 

Azon gondolkodtam, mennyire igazuk van azoknak, akik szerint megkeseredtem. Egyszerűen nem tudok már vidám lenni. Akkor sem, ha rengeteg jó dolog történik velünk. Elég egy apró pici dolog és már el is szállt az örömöm. A félelem és féltés mindent felülír bennem. Nem merek örülni, mert tudom, tapasztaltam, a jó után rossz jön. Ahogy a rossz után általában jó.

Annyira a részemmé vált ez a félelem, hogy már észre se veszem. Mégis minden mozdulatomat és gondolatomat irányítja. Hogy mitől félek? Lassan már mindentől. De leginkább attól, hogy bármi történik, nem leszek képes úgy reagálni, ahogy kell. Félek a holnaptól,  meg tudom-e adni Zalánnak azt, amire szüksége van vagy lesz ahhoz, hogy gyógyuljon és teljes életet élhessen, mikor már most azt számolgatom, tudok-e neki venni tavaszi cipőt. Most már félek attól is, hogy ne csak átmeneti legyen a javulás és nehogy beteg legyen újra. Annyira a fülemben csengenek a doktornő szavai: “futunk az események után”. 

Félek a jövőtől. Mi vár még rá? Miért kellett pozitívnak lenni a genetikai tesztnek? Ha nem hordozná a rossz gént, lassan hátradőlhetnénk, hiszen már csak valamivel több, mint 1 év van 5 éves koráig. De nem, nekünk valamiért örök rettegés ítéltetett. És előttünk vannak a példák, akikről tudunk,  hogy a kétoldali retinoblastomát túlélték gyerekként, de… Felnőttként belehaltak a másodlagos daganatokba. Vagy nem haltak bele, “csak” még jópár daganatos epizódon átestek.

Annyira rondán hangzik és saját magam is mérges vagyok olyankor magamra, ha ez egyáltalán beugrik néha, de megéri? Megéri túlélni babaként és belehalni kamaszként vagy felnőttként? Megéri ennyit szenvedni az életért? Kérdezem ezt úgy, hogy Zalán a mindenem! Az életem! És még annál is több!

Igen, félek a holnapról. És már félek a mától is, mert nem tudom mi jön és a fejünk felett ott lóg a pallos. Nem csak néha-néha és lehet, nálunk biztosan és mindig. 

Nem tudok örülni. Talán csak annak, ha Zalán örül. Ezért igyekszem neki a lehetőségekhez képest mindent megadni. És ez bizony jópár embernek szúrja a szemét. Nem akarok kitérni senkire, mert nem érdekel az áskálódásuk, igyekszem nem is figyelni rájuk. Nekem az első és legfontosabb Zalán. 

Az itthoni körülmények sem ideálisak. Sok a gond, így sok a vita. Nem hiszem, hogy ez jót tesz Zalánnak. A sok gond általában a házfelújításból ered, hiszen minden pénzt és időt elvesz. A gyerekek gyakorlatilag csak akkor találkoznak az apjukkal, ha átmennek a házba (ahol hideg van és jön a megfázás), én pedig magamra maradok a megoldandó gondokkal, hiszen az a napi fél óra, amikor látjuk egymást, semmire sem elég. Még jónéhány dolgot meg kell csinálni az alsó szinten és csak ezután következhet a fenti szobák helyreállítása.

Bár egy infra gyártótól kaptunk infra fűtőfilmet, ami a padló alá tehető, most nem találunk senkit, aki ezt le tudná nekünk tenni, így viszont addig a padlót se lehet letenni. Dupla kapufa, ami megint csak a költözést hátráltatja.

Az alsó szintről még hiányzik a konyhaszekrény, nincs villanytűzhelyünk sem. Most nem engedhetjük meg magunknak, hogy ezeket megvegyük, hiszen mint említettem, annyira mindenünket viszi a folyamatban lévő felújítás, hogy Zalánnak nem tudok cipút venni. És nem csak cipőre lenne szüksége. Kinőtte a nadrágjait is, a pulóverek ujja is “összement” és fogytán a harisnyánk is, a tavaszi kiskabátról pedig ne is beszéljünk… És ott vannak a lányok is, illetve András is. 

Nagyon rangsorolni kell, meggondolni mikor miből mit és mennyit veszünk. Ezen pont tegnap gondolkodtam, mikor a helyi boltban 525Ft-ért kaptam 1 kg kenyeret. 

Hülye világot élünk, egy hülye élettel. 🙁 Akkor is, ha most süt a nap, mert a láthatáron folyamatosan ott vannak a nagyobbnál nagyobb viharokat okozó felhők. Nekünk ez jutott!