Holnap ilyenkor már Budapest határánál leszünk. Mindig igyekszünk pontosak lenni, márcsak a katasztófális parkolás miatt is. Elvétve találni 1-1 üres helyet.

Igyekszem kiüríteni a gondolataimat és lehetőség szerint kizárni a negatívakat. Tudom, hogy nem fog sikerülni, hiszen lassan 3,5 éves tapasztalat van a hátam mögött. 

Többször elhittem már, hogy vége, leszámoltunk a szörnyekkel és minden egyes kiújulásnál összetörtem. Az utolsónál teljesen. Most már nem tudom azzal nyílt derűvel kezelni a helyzetet és a betegséget, amivel a jét kiújulás előtt tettem. Már nem tudok annyira bízni sem, de a hitem a gyóvyulásban töretlen.

Talán ezek a kiújulások csak mégjobban megerősítettek abban, hogy küzdeni kell, igaz sokszor éreztem úgy, feladom, mert lelkileg nem bírom. Ilyenkor jöttetek Ti és valahogy mindig kirugdaltatok a gödör mélyéről, amiért nagyon hálás vagyok nektek.

Most úgy érzem, ismét egy mélyponthoz közelítek. Ennek oka a betegség és az állandóan kiszámíthatatlan jövő. Noha azt szeretném, hogy holnap is mosolyogva jöjjünk ki a szemészetről, ebben nem vagyok biztos, hogy így is lesz. Nem akarok gondolkodni, sem érezni ezekben a napokban. 

Szeretném Zalánt mindenért kárpótolni. Mindenért, amit elszenvedni kénytelen. És egyúttal szeretném a többieket is kárpótolni a hiányunkért és a figyelmünkért, amit nélkülözniük kell sokszor Zalán betegsége miatt. És bármilyen hihetetlen, szeretném apát is kárpótolni az elmaradt érzelmekért, az időért, de már nem tudom.

Tudom, hogy nem tudom. És ez fáj! Tudom, hogy vannak olyan dolgok, melyekkel kimutatható a szeretet pénz nélkül is, mert abból mindenkinek kevés van. Mégis rosszul esik, hogy a gyerekek cipője kicsi, Jázmin nadrágjai lyukasak és nem kerül újra, pedig ő pont most van abban a korban, hogy szeretne kicsit kitűnni a többiek közül. És még ezer más számára apró, nekünk viszont nagy dolog.

Tudom, ha holnap netán úgy jönnénk ki, hogy visszatért a szörny, újra összetörnék. De ilyen NEM LEHET!  Úgy érezném, megint kidobtam az ablakon jónéhány hónapot a semmibe, az eredmény nélküli küzdelemre. 

Nemrégiben kaptam egy levelet és talán nem fog haragudni az illető, ha ezt közzéteszem, de nekem akkor, mikor megkaptam, nagyom sokat segített, hogy érezzem, van aki nem csak olvas, érti is amit írok:

Kedves Enikő!

Rég nem írtam már Neked, de a ma olvasott bejegyzésed megint arra késztet, hogy ne csak egy kommentben reagáljak, hanem személyesebben írjak.

Nagyon rossz olvasni soraidat a lelkedben dúló és az egész életeteket átható félelemről. Én nem kioktatni akarlak, kérlek ne így olvasd soraimat, csak azt szeretném, ha tudnád, hogy az, amit érzel, teljesen normális-sajnos.

Talán emlékszel még régebbi soraimra, amiben említettem kicsi lányunk daganatban történt halála mennyire tetejére állította az életemet. Az enyémet legalább is, mert férjem nem mutatta ki soha még előttem sem az érzelmeit, így valójában soha nem is tudom, mikor mire gondol és mit érez a történtek kapcsán, pedig május 9.-én lesz 4 éve, hogy elveszítettük. ….t

És azóta – sőt, ahogy Te is írtad már, a betegsége kiderülése óta minden nap – a félelem lett a lételemem. Nagyon rettegtem minden egyes naptól, akkor is, amíg élt, hogy mit hoz az a nap. Sajnos, a rossz után nem mindig jött jó. Ez teljesen átformálta a génjeimet is.

Ahogy Te is írtad, nem tudok én sem szívből, igazán örülni semminek. Hiába van csak töredéke problémám a Te életedben levőkhöz képest, akkor sem lesz a “törött váza” újra ép. Összeragaszthatom a darabjait, de a kristály nem cseng már soha olyan hibátlanul, mint azelőtt. A bizonyosság utáni vágyam miden addiginál erősebb lett, de sajnos nem mindig érzem biztonságban magamat és nagyobbik gyermekemet. Bármi történik is életünkben, azonnal nézem a hátoldalát is az érmének, hogy mi várhat rám, ha mégsem olyan jó nekem az, ami épp jön.

Mindezt nem azért írom, hogy magamat sajnáltassam, csak azt szeretném, hogy tudd, NEM VAGY EGYEDÜL ezekkel a gondokkal és gondolatokkal. Teljesen elfogadható, hogy így érzel. Aki mindenáron örök optimizmusra akar kényszeríteni, csinálja utánatok az elmúlt évek rettegését és meg lehet nézni, ő mennyire lesz majd optimista és mindenben feltétek nélkül bizakodó. Aki annyi mindent megélt már, mint Te és a Családod, a házasságotok, annak teljesen elfogadható, hogy már a “simogató kéztől” is megijed, mert nem tud bízni benne, hogy nem ütés lesz a vége. Ez teljesen normális érzelem, önvédelem, amivel magadat véded, nehogy még magasabbról ess mélybe, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt először látod.

Remélem, nem haragszol, hogy ezt leírtam! Tényleg én lennék az utolsó, aki téged bármilyen érzelemét megbírálhat! Én is gondoltam és néha gondolok nagyon bizarr dolgokat! Senkinek nincs joga ezt kétségbe vonni vagy megvonni tőled!!!! Minden tiszteletem a tied és családodé, hogy nyilvánosan is felvállalod ezeket a gondolatokat!! Ez nagyobb dolog, mint azt sokan gondolnák!

Szívből kívánom Nektek, hogy amennyire csak lehet, simuljanak el a gondok és végre minden küszködésnek szép eredménye legyen, hogy meg tudjatok pihenni és végre békében szeretni egymást!!

Szeretném, ha tudnád, nem vagy egyedül, bármit érezz és gondolj is és senkinek nem kell szabadkozz ezek miatt!!

A legjobbakat kívánom nektek!!

öleléssel,

…

Ezek a sorok akkor gyógyírként hatottak a lelkemre. Az érzés, hogy nem vagyok egyedül. És nem az, hogy ezt más is átélte már, hanem a megértés, ami kicsit mélyebbről jön, mimt egy átlag ember megértése. Olyan valakié, aki átment egy hasonló szituáción.

Mert minden gondolatomban ott van a rettegés akkor is, ha tudatosan próbálom kirekeszteni. Ezért félek a holnapi naptól is, sőt, már a maitól is! Tudom, ma mindenki ideges lesz, hiszen ott lóg a levegőben a holnapi út, ki tudja milyen kimenetellel. 

Ezeket az utazásokat, akárcsam régen, most is többnyire veszekedések előzik meg, hiszen az ember feszült, ideges, bizonytalan. A lányok sírni fognak, mert nem akarnak elengedni és nem akarnak majd a mamánál aludni. András mély hallgatásba burkolózik és vacsorázni se fog lejönni a szobájából. Fürdeni is csak akkor megy majd, mikor mi már visszavonultunk. Após, aki talán a legjobban félti Zalánt és minket, milliószor el fogja mondani, vigyázzunk magunkra. Anyu pedig érthetetlen módon beszéddel igyekszik kitölteni a csendet, ami most még irritálóbb lesz. András fogalmazta meg vele kapcsolatban a leginkább helytálló leírást; Erzsimama olyan, mint az idegbeteg viccek szereplői. Mindenki nevet rajta, de senki sem hiszi el, hogy valóban létezik. 😀 Igen, ezt most viccesnek találom,  bármennyire groteszk is. 

Egy kéréssel zárom ezt a bejegyzést! A családom nevében kérem, segítsetek át ismét ezen a hullámvölgyön. Kérem, mindenki ahogy tud, szeretne, segítsen. A mai magyar ember olyan könnyen ítélkezik és okoskodik anélkül,  hogy először együttérezne vagy beleélné a másik helyébe magát. Kérlek, próbáljátok meg és segítsetek. 

Hogy mire lenne szükségünk? Mindenre! A világra! A hitre, a reményre, a szeretetre és az időre. A gyerekkorra, ami Zalánnak a sok kórházban elúszik, mi mégis szeretnénk neki megadni. A cirkuszt, az állatkertet, a játszóteret, a homokozót, a saját szobát és birodalmat, amitől olyan messze vagyunk még mindig, mint a csillagok.

A többieknek a ruhát, a cipőt, a nevetést és állabdóságot, néha a szórakozást, a névnapi és születésnapi ajándékot, ami sokszor elmarad.

Hónap végén Zalánnak lesz névnapja. Mindig ez a hülye hónap vége! Brrrrr! 

(A ténylegesen még kellő tárgyi szükségleteinket a “Hogyan segíthetsz->Tárgyadománnyal is segíthetsz” menüpontban találjátok a blogon és köszönjük szépen ha gondoltok ránk!)