Érdekes, régebben nagyon sokat veszekedtünk apával az anyagi dolgok miatt. Nem mintha tehetett volna a dologról vagy akár én tehettem volna, egyszerűen csak ott csúcsosodott ki a feszültség. 

Aztán már egy ideje elkönyveltük, hogy nincs. Már szóba se kerül. Szép lassan lemondtunk az álmainkról. Pedig nem álmodtunk nagyot. Otthont, ami Zalánnak is otthona. Csak annyit, amennyi éppen elég. Legyen tető a fejünk felett, ha hideg van legyen meleg, legyen a gyerekeknek ruhája és ha marad, akkor étel az asztalon.

Milliószor szóba került a külföldi munkavállalás is. A napokban is. Én mennék, de Zalánt én látom el és nekem van jogsim. Ha én elmegyek, Zalán hogy jut el Budapestre. Apa pedig már az elején kikötötte, ő nem lenne képes itthagyni a gyereket, míg beteg. Így kénytelen-kelletlen újra beletörődtem.

Viszont mikor az üres vajasdobozt nézegetem a hűtőben, no nem azért, mert elfelejtettem venni és gondolkodom, hogy mi lesz a tízórai vagy vacsora,  akkor nehéz. És csak nyelek, mert már abba is belefáradtam, hogy veszekedjek. Már csak elkeseredett vagyok, mert látom ahogy úsznak el az álmaink… Szép csendesen, de egyre messzebb!

Bár megfogadtam, hogy nem írom le, de belátom, teljesen mindegy miért kapok. Megjött az éves villanyelszámolás erre a lakásra, amiben élünk. Ugyanazok a dolgok mentek az elmúlt évben, mint eddig. Nem cseréltünk bojlert, sem semmit, de 89 ezer Ft-ot kell ráfizetnünk (aki nem hiszi járjon utána,hívja fel az önkormányzatot, mi oda fizetünk). Fogalmam sincs miért. Hiába is keresem az okokat, akkor is ki kell fizetni. Mivel az önkormányzat nevén van a számla,  így részletfizetést sem tudunk kérni. Látjátok, tényleg így úsznak el az álmok…

Ebből a pénzből majdnem meglenne a bejárati ajtó és csak icipici apróságok gátolnának a házba való beköltözésben. Zalánnak lehetne igazi szobája… Igazi autós ággyal, kispolccal és kicsi autós szőnyeggel. Egy igazi otthon. Olyan édes, mézes Home, Sweet Home… De nem! 

Igen, tegnap is hallottam, a jóidő belőlem negatív dolgokat hozott elő. Nézzétek el nekem, kérlek! Lemerültem. Nincs gondolatom, merre tudnánk folytatni, merre vezet az az út, ami előre visz! 

Zalán pedig… Valószínűleg érzi a ki nem mondott feszültséget és a puskaporos levegőt, mert hisztizik és nyűgösködik egész nap. Mégis minden pillanatban lefoglalja az ember gondolatát. Szerencsére jól van és nagyon élvezi a jó időt de mégsem találja fel magát.

Még meg se kaptuk az ehavi fizetést, de már látom, nem hogy nem lesz elég, de már a számlákra elfogy. Ahogy számoltam már azokra se lesz elég. A hónapban kötelezőt is kell fizetni és bizony van elmaradt számlánk, amit nem tudok tovább tolni. Hiába is logisztikázok a számlákkal. Fogalmam sincs,  egyáltalán ennivalóra fog-e jutni!

Tudom, negatív vagyok!  Igen, valóban!  De most nem látom a kiutat.  Összecsapnak a fejünk felett a hullámok! Francnak kellett a ház is, csak eszi a pénzt! 🙁

Próbálom mindenfélével elterelni a gondolataimat, ami ideig-óráig hatékony is, azonban minden pillanaton rajta ül az a nyomott “nincs” érzés, ami lehúz és kedvetlenné tesz. Így nehezen oldok meg akár egyszerűbb dolgokat is, nehezen végzem el a szokásos dolgokat, amiket máskor egy pillanat alatt megcsináltam.

Zalán pedig szegény nem tudja mire vélni a helyzetet. Sokszor nyűgös vagy csak úgy megkérdezi, anya, ideges vagy? Hiába mondom, hogy nem, visszakérdez, hogy biztos? Tuti? Hát hogy is mondanám meg neki, hogy mi a helyzet. Úgysem éretné. Még csak 4 éves lesz!