Kezdenek ránkdőlni a terhek és nem tudjuk meddig bírjuk így. És meddig bírjuk együtt.

Apa reggeltől estig a háznál dolgozik, hogy elkészüljünk és szabadulhassunk végre innen. Már el van veteményezve, hiszen nem mindegy Zalánnak mit eszik és ott hatalmas kert is van. Mamánál nődögélnek a kismalacok is, talán télre már húsunk is lesz. Nagyon szívesen keltetnék csibéket is, de sajnos a kakasunkat elvitte a róka és így nincs fias tojásunk. 🙁 Sajnos senkiről nem tudunk, akitől tudnánk venni kb. 50 db friss, fias tojást.  🙁 Ugye milyen szépnek tűnik így? 

Igen, szép is lenne! Tavaly ősszel azt hittük minden rendben lesz. Arra azonban nem számítottunk, ami végül is a valóság lett. Anyu megmérgezi az életünket. Írom ezt úgy, hogy igen, a házra ő adta a pénzt. De bárcsak ne tette volna! 

Sajnos neki sehol se jó. Ez már gyerekkoromban is így volt. 16 éves koromig, míg el nem költöztem otthonról, 10-12 helyen is laktunk. Szerintem Szombathelynek nincs olyan része, ahol hosszabb-rövidebb ideig ne éltem volna. Sehol se volt jó anyunak. Panelban azért nem, mert mindenütt beton volt, családi házban azért nem, mert ott sok volt a munka, falun azért nem, mert állatok vannak és büdös. 

Sajnos ez most visszaköszönt. Bár nem írtam az életünk erről a részéről bővebben, de rengeteget kell küzdenünk vele. Ha valami nem úgy van, ahogy ő akarja, látványosan duzzog, kiül az étkezőbe, a fejét félrecsapja és a puszta létezésével mérgezi a levegőt. Annyi negatív hullámot kelt, hogy még a gyerekek se bírják elviselni. András már nagy, mégis inkább ki se jön a szobájából, ne kelljen ezt látnia.

Mindemellett rendszeresen zaklat, vigyem ide-oda autóval, mert ő nem tud menni, itt is fáj és ott is fáj (65 éves), és egyáltalán nem veszi figyelembe, hogy családom van, akiket el kell látni. Iskolába indítani, főzni, takarìtani, stb… Szolgálnom kellene! Ha nemet mondok, ismét duzzog.

Ha áthívjuk a barátainkat, az a baj, mert őt meg se kérdeztük és mégis hogy gondoljuk, hovy egyáltalán valakit idehívunk. Emellett rendszeresek lettek a szökdösések is. Ha valami nem tetszik neki, reggelre, mire felkelünk, ő angolosan távozik. A telefont nem veszi fel, Isten tudja merre kóborol. Aztán mikor ő úgy gondolja, felhivja anyóst, elhord mindenféle szemétnek és bejelenti, hogy visszajön.

No, most a pénteki visszatérése után ugyanitt tartunk ezredszerre. Hazajött és nekünk kellene bocsánatot kérni nem tudjuk miért, hiszen mielőtt lelépett, 2 napig duzzogott úgy, hogy a szobából se jött ki. És csinálja a fesztivált, ő feljeletést tesz a rendőrségen, mert elvettük a pénzét (írásban mondott le róla, a gyerekeknek adta, 2 tanú előtt), újságot keres, ami lehozza az agyszüleményét. A legújabb, hogy sikeresen bepasizott, de ezt is csak tegnap tudtuk meg.

A háznál dolgoztunk egész délután, mikor hívott az egyik falubeli, miszerint anyám benn az udvarukon bolyongott és azt magyarázta, vigyék el a ruháit, mert a pasijához akar menni Kenyiribe. Hát, gratulálok az ürgének is és őszinte részvétet is kívánok egyúttal. Jól bevásárolt vele, de ezt valószínűleg még nem tudja…

Viszont itt már családon belül akkora a feszültség, hogy már mi veszekszünk. Komoly, sőt nagyon komoly anyagi problémáink vannak, amik összefüggnek a házzal. 2 lakást fizetünk, ami rezsiben nem kevés. A hitelt, amit azért vettünk fel, hogy a házat lakható állapotba tudjuk hozni. És itt van Zalán. Aki teljes, nyugodt életet kíván. Ehelyett szeptember óta a feje tetejére állt a világ. Egyre kevesebb mindent tudunk neki megadni. Pl. a tönkrement kenyérsütőt sem tudtuk eddig pótolni, így rengeteg dologtól esik el, mert a kész kenyér (alacsony ch tartalmú) rettentő drága és mivel felénk nem is kapni, még tetemes benzinköltséggel is  kell számolni ha hozni akarok neki. Apa reggeltől estig dolgozik, jóformán képet kell kitennem a falra, hogy még megismerjék a gyerekek. Ha itthon van, akkkr veszekszünk a körülmények miatt. Nincs befizetve ez vagy az, kikapcsolták a telefont, anyám duzzog vagy anyóst zaklatja, leéget a faluban, stb… A gyerekek pedig sírnak, mert nem értik mi van.

Itt csak egyetlenegy dolog van, ami megoldást jelentene. Mégtöbb pénz, hogy gyorsabban tudjunk haladni. Nagyon kevés hiányzik már, ha azt vesszük, mennyit beleöltünk. Pár csomag dagasztó ára, az infra lerakási költsége és még apróságok (konnektor, kapcsoló, lámpa…). Egy újabb hitel? Hiszen így is elúsztunk már! Nem tudom mit kellene csinálnunk. Azt tudom, vissza akarom kapni a békét, a családomat. Mert anyu arra sincs tekintettel, hogy csütörtökön ismét megyünk. És félünk. Mert ennyi rossz után…

Lehet már írnom se kellene, lehet nem is olvassa senki a soraimat. Lehet ez már végképp elveszett…