2017.07.29.

2017.07.29.

Továbbra sem alakulnak úgy a dolgaink, ahogy szeretnénk.

Sajnos tegnap reggel András, délután már Csenge is belázasodott. Mindkettönek fáj a torka is, András igazi férfiként “haldoklik”. Nem egyszerű! Főleg, hogy apa ismét csak reggel jött haza, hiszen lassan már mindent elvállal, csak kicsit előrébb jussunk. És mégsem sikerül. 🙁

Ez a hét kifejezetten húzós volt, hiszen mozgóőrségben volt hétfőn és kedden egész nap. Kedd este hazaért fél 10-kor, hajnali 5-kor indult mentőzni. Csütörtök reggel jött csak haza. Aztán pénteken ismét 24 órázott. Tehát… No, aki akarja úgyis érti milyen rossz ez így! Napról napra, hétről hétre és hónapról hónapra. Azt hiszem ennek tükrében nem is akkora csoda, hogy eltávolodunk egymástól.

A sok külön töltött idő olyan döntést hozatott velünk, hogy úgy érezzük, muszáj lenne kiszakadnunk ebből a taposómalomból, mert már nem megy, már csak erőlködünk és mégsem akar sikerülni semmi.

Ezért kérvényeztük, hogy augusztus 4-6 között szeretnénk használni a szombathelyi mentőállomás vendégszobáját. Szerencsénk volt, nem volt foglalt, az engedélyt is megkaptuk. Most azonban, minél többet gondolkodom, annál nehezebben mondom ki és írom le, nem hoztunk jó döntést!

Hogy miért? Az ehavi albérletet, mivel csúszásban vagyunk, a jövő hónapban kell kifizetni. Az iskolakezdéssel sem tudunk tovább várni. Sajnos ezer dolog kell, még a szétázott holmikat sem sikerült pótolni. Sok, nagyon sok! Sajnos a sok mozgóőrséget pedig csak a szeptemberi fizetéssel fogja megkapni apa, így a jövő hónapunk nagyon rossz lesz. Próbáltam tartalékolni erről a hónapról, de sajnos nem sikerült. 🙁 A mostani betegség pedig nagyon betett.

Nem sírni akarok és nem kérni, egyszerűen leírtam a körülöttünk lévő dolgokat. Még szerencse az egészben, hogy Zalán nem nagyon foglalkozik ezzel, nem is kell, nem az ő dolga, csak játszik és élvezi a szabadságot. És ez jó! Maximum annyit vehet észre rajtam, hogy nincs túl jó kedvem.

Csütörtökön ismét utazunk. Az ismerős gombóc ismét betelepült a gyomromba. Nem akarok gondolni se rá. Ahogy arra sem, mi jöhet, mi lehet. Majd lesz valahogy!

Annyira hosszú volt ez a 4 év! Annyira nem tartunk még mindig sehol a betegség tekintetében. És igen, azt mondom, lehet nem a legjobb döntést hoztuk 4 éve. Mert nem létezik, hogy még mindig nem vagyunk túl rajta! Márpedig ez így van. Sajnos!

Hogy mi a legnehezebb ebben? Élni! Levegőt venni! Osztani és szorozni reggel és este, meg éjjel is! Hogy mit tudnánk hozzátenni, hogy egy kicsit lerövidítsük a gyógyulásig hátralévő időt. Hogy mivel tudnánk siettetni. Mindent kipróbálnánk! Csak legyen már vége! Mert ezt már nem lehet bírni. Sem lelkileg, sem testileg… Anyagilag meg már teljesen elúsztunk! 🙁


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

4 + 5 =