Nagyon nem volt egyszerű a tegnapi nap! Olyan fájdalom ült a lelkemen, amit szavakkal leírni nem tudok. Nem volt erőm semmit se csinálni, főzni is 10 perces kaját sikerült csak. Tulajdonképpen minden munkám elmaradt. Nem tudtam magam rávenni!

Egyre csak az internetet bújtam, kerestem, kutattam, hátha valahol van valami újabb fajta gyógymód, valahol, bárhol… De hiába kerestem Amerikától Izraelig, rá kellett jönnöm, hogy egyrészt nincs, másrészt pedig szerintem az orvos lenne az első aki tudna róla.

Annyira magam alatt voltam, hogy még a nekem küldött karácsonyi ajándékot se nyitottam ki, bár erre már felhatalmazást kaptam. Nem! Nem ment! Nem érdekelt semmi!

Délelőtt, bár apa dolgozott, messengeren lefolytattunk egy szóvitát és még engem is meglepett mennyire másképp gondolkodunk. Még most is!

Elmondtam, engem megrémiszt, hogy ennyire felgyorsult ennek az 1 daganatnak (lehet csak résznek) az aktivitása, mert nem értem, nem tudom mi jön ezek után. Nem tudom, hogy van-e egy olyan határvonal, mikor már nem hatékony a fagyasztás. Beszéltem egy orvostanhallgatóval, aki megnyugtatott, már amennyire meg tudott, hogy nem hiába határozza meg a protokoll a 3 hetenkénti fagyasztást. Persze megnyugodni mégsem tudtam, hiszen Zalán kis lelke romokban van. Nincs olyan félóra-óra, hogy ne mondogatná, ő nem megy a műtőbe. Próbál alkudozni, hogy akkor legalább ne legyen szemcsepp, ne legyen tű… Mindig elmondom neki, hogy sajnos be kell mennie és elötte lesz szemcsepp is, mert meg kell gyógyulni a szemecskéjének. De mindannyiszor kicsit belehalok, mikor látam az arcán a félelmet.

Tulajdonképpen nem tudom mitől félek jobban. Hogy elveszítem? Pedig erről most, ebben a pillanatban szó sincs szerencsére. Vagy hogy a látását elveszíti? Igen, ettől is, holott tudom, azért ez, ebben a stádiumban még nem ilyen komoly. Csak abban nem vagyok biztos, hogy most, hogy ennyire felgyorsult, meg lehet-e állítani, avagy ténylegesen ezért 3 hét az a 3 hét a protokoll szerint. Vagy ahogy a doktornő mondta az elején, esetleg most következik, hogy “futunk az események után”?

Egy dologra rájöttem és sokkal jobban ezt érzem, mint valaha bármikor. Mindent megadni neki! Mindent, amit csak lehetséges! Ha csak pár boldog pillanatért is! Hogy csak ha 5 percre is, de elfelejtse a fájdalmat és a félelmet.

Elkezdtem csoportosítani a karácsonyi ajándékokat. Zalán listájáról még hiányzik a Hatchimals és a Blublu Delfin. Csenge karácsonyát nehezíti, hogy vasárnap szülinapja is lesz, de ő karaoke szettet szeretne. Persze az olcsó már sehol nem kapható. Jázmin még egy hajgöndörítőre vágyik, én pedig egy könyvet szeretnék neki ajándékozni, hogy fejlődjön a kis személyisége. Persze nagyon nehezen lehet megkapni. 🙁 1 hetem maradt beszerezni, amiből 2 nap már a műtét miatt el van lőve. 🙁

Este, zuhanyozás közben jött a gondolat, hogy nem lehet megállni. Hogy menni kell tovább, ha már egyszer ennyit küzdöttünk. Közöttünk még nem szakadt el a köldökzsinór és Zalánnak szüksége van az én erőmre is. Én pedig nem mondhatok neki nemet.

Nagyon nehéz! Rettenetesen! Felállni onnan, ahol a legtöbben már fekve maradnak, de nincs választás. Este már Jázmin is megkérdezte mi a baj és mivel tudom, ő mennyire érzékeny és mennyire hozzám van nőve, neki is elmondtam. Csak az volt a válasza: “Szeretlek! “

Ez volt az a pillanat, mikor már én is sírtam. Miért? A feszültségtől, a reménytelenségtől, a jövőtől való félelemtől. És ott, akkor, valaki annyival megnyugtatott, hogy “szeretlek”. Megnyugodtam, de még jobban féltem. Attól, hogy nem tudok olyan anya lenni, mint amit megérdemel. Mert most Zalánra kell figyelni. 4 év után még mindig. 4 éve, 3 hónapja és 15 napja. Pontosan 1557 napja. Sokan ennyi börtönt még emberölésért sem kapnak! Mi miért kaptunk ekkor büntetést? Főleg ez a kis ember, aki még mindig azt kérdezi/mondja esténként, hogy anya, szeretsz? Mert ha nem, elmegyek!

Nem! Nem mehet el!