Most legszívesebben azt írnám, hogy borúra derü… De nem tudom!

Aki eddig azt mondta, kérdezte miért nem nevetek soha, az vajon most mit mondana? Már beszélgetni se szeretek!

Szeretném ha már véget érne ez az év, ami annyi rosszat hozott, pedig milyen boldogan vágtam bele… Ez az újbóli kiújulás most teljesen letaglózott. Nem tudok mit tenni. Legszívesebben egyedül lennék, mert egyszerűen nem tudom már kifejezni mit érzek. Hogy fáj, vagy hogy féltem? Ezek csak szavak! A mögöttük megbújó érzelem pedig összeroppant.

Zalán egyelőre játszik, most mama a favarot. Egész nap boltost, katonást játszanak. Ezért visszük magunkkal mamát is hétfőn. Hátha…

Tegnap visszaolvastam az utolsó műtétkor történteket. Bár nem is kellett volna, hiszen nem volt olyan rég, hogy elfelejthettem volna. De ezt nem is lehet elfelejteni. A félelmet, a fájdalmat, a sok sírást, a végtelennek tűnő eredmény nélküli vígasztalást. Mondhattunk bármit, mert semmi sem hatott. Ahogy a fájdalomcsillapító sem.

Azóta párszor próbáltam elképzelni vajon mit érezhetett. Talán nektek is “fagyott” már le a kezetek, tudjátok milyen fájdalmas. No, neki a kis szeme fog “lefagyni”. Pontosabban csak egy része, de gondolom valahogy az egész fáj olyankor. Lehet én is üvöltenék…

Én már nem kérek karácsonyra semmit. Születésnapomra is azt kértem, ne legyen kiújulás, lett. Karácsonyra is ezt kértem és újra itt van. 🙁

Én már csak azt szeretném, ha túllennénk mindenen, de legalább a műtéten. Már csak őt szeretném bokdoggá tenni!  Csak az ő kis arca ragyogjon fel majd a karácsonyfa alatt. Ha mindenemet erre költöm is el, csak ő legyen boldog!

Mert én ezt már nem bírom! Belehalok a fájdalomba!