2 napunk maradt. A mai és a holnapi…

Hányszor gondoltam már arra, hogy feladom! Sok az aggódásból, a fájdalomból, a gondokból, amik időről időre megoldhatatlannak tűnnek. Most is!

Sok a fájdalmas emlék, a könny, az ellenkezés, a magyarázkodás, ami nem is hat. Mikor mindent megígnék de nem merek, mert nem tudom valóra váltani.

Fogynak a szavak, mert annyira elkeserít és kétségbe ejt a mostani helyzet, hogy nem tudom hogyan tovább.

Zalán 5 éves, rendkívül érzékeny és nagyon okos kisember. Minden negatív rezdülést megérez. De már nem tudom titkolni, hogy egyszerüen kész, vége, nem megy. Túlnőttek a gondok!

A befizetetlen csekkek, az utazások költségei, az utazások traumája… Nem csak neki, nekünk is sok! Mit meg nem adnék 1 olyan hétért, amikor semmin se kell aggódni. Mikor valami csoda folytán elfelejthetjük a betegséget!

Mikor nem kell szemcsepp, nincs sírás, nem kell küzdeni, hogy kinyissa a szemét!

Pedig ez másnak olyan természetes! Reggel felkel és kezdődik a nap. Zalánnak nem! Reggel felkel, csukott szemmel tapogatózik utánam, majd kezdődik a kérlelés. Ha úgy érzem, nem jutok előbbre vele, akkor hagyom. Majd valamikor talán meggondolja magát. Ez van amikor rövidebb, van amikor hosszabb ideig tart.

Annyira nagyon szeretnék már túllenni mindenen és boldogan újságolni, hogy Zalán meggyógyult! Sajnos még nem tehetem meg. És nem tudom még meddig nem tehetem meg. Nem értem az életet, nem értek mindent.

Csak azt érzem, fáj minden. Fáj élni. Fáj reggel felkelni azzal a tudattal, hog, egy újabb nap megy el, mikor mi nem haladunk se előre, se semerre. Fáj látnom a napi küzdelmeit, a félelmeit.

Ki akarok szállni, mert úgy érzem, a világ összes terhe az én vállamat nyomja, amit már nem bírok el! Mert a gondok most megoldhatatlanok. Mert nem tudom megszüntetni a fájdalmat, mert nem tudom meg nem történtté tenni az elmúlt éveket. Mert most úgy tűnik nincs jövő. Mert egyszerűen kész, vége, nincs tovább.

Miről írhatnék nektek? A valós érzelmekről és gondolatokról? Vagy színezzem ki, nehogy bántsa néhány ember érzékeny lelkét? Igenis leírom, mert előttem még senki sem írta le a betegséget és a vele járó testi-lelki-anyagi kínokat.

Megteszem, hogy tudjanak róla az utánunk jövők, hogy tudják mi vár rájuk. Mert ez talán rajtunk is segít.

Segít, mert a ki nem mondott szavak és ki nem mutatott érzések belülről marják szét az ember testét, lelkét. Az idő, amit az utazással és konkrétan az utazással töltünk, mikor minden eszközzel igyekszünk Zalán gondolatait elterelni az előtte álló dolgokról, mikor a kórház előtt 3 utcával már sírni kezd, mert fél, mikor a műtő előtt megígérteti, hogy ott fogom várni és legörbülő szájjal, de bemegy a műtőbe… Ezek a pillanatok beleégtek a szemembe, a lelkembe és ilyenkor, mikor úgy érzem, nincs tovább együttes erővel akarnak kitörni.

Mikor a műtét után még félálomban mondogatja a karomban, hogy meg fog halni és látom, amint a szemközti padon ülőknek (legutóbb egy idős házaspár) felszalad a szemöldöke. Mikor este Jázminhoz bújik és elmondja neki, hogy ő nemsokára elmegy az angyalokhoz! Akkor üvölteni szeretném, hogy NEEEEEM! Nem megy sehova! Mert így lesz! De micsoda lelki kín kell ahhoz, hogy egy 5 éves gyerek ezt érezze.

Mondhatunk szépet, jót, bármit. Vagy nem is szólhatunk akár. Ő akkor is ezt érzi. Mégsem adja fel, ahogy mi sem, bármennyire is szeretnénk. Inkább ígérünk. Tudjuk, hogy most nem tudjuk valóra váltani, hiszen egy szandált se tudunk neki venni, mert még utaznunk kell, rengeteget és az autó súlyadója sincs befizetve, pedig múlt hónapban lejárt a határidő! De ígérünk. Szép szandált, tollasütőket sok labdával, igazi tollal, sok szép virágot, amit imád ültetni és locsolni. Sok cseresznyét, ami most az elsőszámú kedvenc, focisalbumot és rengeteg kártyát, play doh fogorvosos gyurmát, nagy nerf-et.

Igérjük a nyarat, az ovit, a kispajtásokat… Ugye milyen hétköznapi dolgok? Neki ezek is hiányoznak!