Minden napra jut valami…

Tegnap Zalán gond nélkül kelt, egyből kinyitotta a szemét. Ma nem. 🙁 Érdekes ez a “hullámzás” és nem tudom miért van. De igyekszem rájönni.

Minden nap valami apró figyelmességgel próbálok kedveskedni Zalánnak, hogy ezzel is jobb kedvre derítsem. Finom falatokkal, apróságokkal. Sajnos nem mindig sikerül, de nem adom fel, mert hiszek abban, hogy az apró csodák egyszer elérik a célt és Zalán végre igazán meggyógyul. Hiszen tudjátok! 

Zalánnak pedig még rengeteg álma és vágya van, amit teljesítenem kell. A legnagyobbak (pl. a fókával úszás) most egy időre háttérbe szorulnak a kezelések miatt, de… Addig is gyűjtjük rá az aprót. A kupakokat, aludobozokat pedig az utazásokra, a diétára, az étrendkiegészítőkre. Amikből rengeteg fogy.

A mai nap már a készülődésé. Egy kicsit rendhagyóan, mert olyan még nem volt, hogy ezzel egyedül kellett megbirkóznom. Apa ugyanis dolgozik és mivel nagyon korán kell indulnunk, haza sem ér addig. 🙁 De most ez van.

Tudom mire számíthatok. A reménytelen kérlelésre kb. 2-3 utcányira a kórháztól. A lekonyuló szájsarokra a kórház előtt. A félelemmel teli kis szemekre, mikor a szemcseppekhez szólítanak és nagy sírásra, ellenkezésre, hiszen az csíp (nem tudom ezt Zalán mondja).

A gyomorgyörcsre, míg a vizsgálat tart és azalatt a pár perc alatt a remény és reménytelenség teljes skálájára. A “minden rendben” és a “baj van” teljes teljes terjedelmére. Hányingerre, idegességre, letargiára… És ha én így érzem magam, Zalán mit érezhet?

Igen, ilyenkor megígérem neki, hogy megkaphatja amit szeretne. Mert ezt a fájdalmat és jóvátehetetlen érzést csak az tudja aki átéli ezeket a napokat, majd az egész éjjel tartó vígasztalásokat, mikor elfogynak a szavak, és csak azt ismételgetem, hogy “nyugodj meg, itthon vagyunk” vagy “elmúlt, minden rendben”. De nincs minden rendben, sőt, semmi sincs rendben!

Sem az életünk, sem a családunk, sem a lelkünk. Ami egy akkora hatalmas sérülés, hogy azt elmondani nem lehet. Az állandó bizonytalanság, a jövő, a kiszámíthatóság hiánya. Nincs az, hogy tudom, reggel felkelek, dolgozni megyek, hazajövök, mosok, főzök, takarítok. Csak az van, hogy a napokat számoljuk a következő útig. Ami soha nem biztos mikor jön el. 1 hét? 2? 3? Műtét? Kontroll? Kemó? Vagy mi jöhet még?

Nem tudok biztosat ígérni se neki, se magamnak. Se a testvéreknek. Sokszor megváltásnak érzem, ha beülhetek a kocsiba, felvehetem a napszemüvegem és kisírhatom magam nappal is, nem kell arra várni, hogy este legyen és mindenki aludjon.

Nem tudom szavakkal leírni azt a kínt, mikor hazudnom kell a szebb holnapot, hogy többet nem kell mennünk vagy bármit, ami eltereli Zalán gondolatait az adott rosszról, pl. a műtétek utáni fájdalomról. Nem, ezekre nincsenek szavak, az érzéseket pedig leírni lehetetlen.

Ma pedig… Marad a készülődés. Autó feltankolása, ruhák és papírok előkészítése… És az egyre erősödő gyomortájéki nyomás, mikor nem tudjuk mi közeledik, de valami nagyon, amiről talán nem is akarunk már tudni. Csak legyen vége!

Zalán pedig… Újra náthás. 🙁 Nem nagyon egyelőre, így elindulunk holnap, de náthás. Nagyon kellenének a megszokott “szerek”, de ezek ára nekünk már megfizethetetlen. Igyekszünk, de most ez nem elég. 🙁

Igen, csalódottak, kiábrándultak és fáradtak vagyunk. Belefáradtunk az évek óta tartó szélmalom harcba, de mégsem adhatjuk fel Zalán miatt. Pedig milyen könnyű lenne!