2018.06.04.

2018.06.04.

Holnap ismét utazunk.

Most már nehezen jönnek a szavak, hiszen ilyenkor dúlnak bennünk az érzések. Nehéz, hiába telt el annyi év.

Azért nehéz, mert tudjuk mekkora a tét és azt is, hogy ennél a betegségnél csak tünetmentes időszakok vannak míg tart az legveszélyesebb időszak (azaz az első 5-7 év). A kérdés csak az, hogy még tünetmentes Zalán vagy újra támad a betegség. Hogy hatott, vagy esetleg tart még az előző kemó hatása, vagy màr nem.

Most nehezen fogalmazom meg a gondolataimat, mert egyszerűen ezek az utazás előtti és utáni napok annyira stresszesek és az ember annyira beszűkült tudatállapotba kerül, hogy képtelen a normális életre figyelni. Már érzem, pedig épp csak felkeltem.

Remeg a gyomrom, leterített a letargia… Ilyenkor a veszekedés is sokkal több apa és köztem. Nem akarjuk, de egyszerűen így alakul. Ilyenkor a legkritikusabbak az esték. És reggel felkelünk, és az ideges tünetek a végletekig fokozódnak. De mosolyogni kell, hiszen Zalánnak erőt kell adnunk, akkor is ha belül egy világ omlik össze bennünk. De ez van.

Ez az érzelmi hullámvasút senkinek se tesz jót. Rémesen nehéz ilyenkor minden perc, óra, nap. Ilyenkor minden a túlélésről szó. Csak a következő percet, órát, napot éljük túl. Gondolatok nélkül, mert azok fájnak. Sokszor kívántam már mióta Zalán beteg lett, hogy bárcsak ne éreznék semmit. Néha már majdnem elhiszem, hogy sikerült. Azonban mikor látom, hogy Zalánnak fáj valami, akkor tudom, minden hiába, érzek. Sőt! Napról napra egyre jobban fáj látni a félelmét, a fájdalmát. És 5 éve szenvedünk együtt!

Holnap tehát új út vár ránk. Nem akarok új híreket, túl sok lenne. Csak azt szeretném hallani, jól állunk, újra van egy kis időnk. Mert most az idő a legnagyobb, amit kaphatunk, nyerhetünk. Ezzel Zalán számára nyerünk látást. Mert még annyi minden van, amit látni szeretne, amit látnia kell! Mert neki látnia kell! Nem még! Hanem mindig!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

tizenegy − tíz =