Nem különösebben könnyűek a napok Zalánnal. Minden apróság kizökkenti a lelki egyensúlyából, így a keddi nap ia “betett” neki.

Ismét újult erővel küzdünk a szemnyitásért, de tudom, idő és türelem kérdése és majd oldódik.

Próbálunk mindig az előttünk álló feladatokra koncentrálni. Ez most leginkább Zalán lelki erősítése, hiszen az senkinek de jó, ha egy sima vizsgálat így megviseli. Akkor sem, ha a doktornő szerint ez normális, majd oldódik később.

Sajnos nem csak a reggeli szemnyitásokkal küzdünk, hanem alapvetően az állandó hangulatváltozásokkal. Tegnap reggel pl. 1 egész órán keresztül sírt Zalán ébredés után. Először nem tudta megmondani miért, majd azt mondta, hogy beragadt, fáj, fájni fog, csíp, szúr a szeme. De miután nagynehezen kinyitotta sem lett jobb a helyzet és tulajdonképpen egész nap nyűgös volt. Mostanában gyakran mondogatja, hogy nekünk jó, mert nem kell annyit orvoshoz járnunk, nem bántanak, stb. Őt pedig senki se szereti, ezért kell ennyit macerálni… Hát, pont ellenkezőleg! Nagyon szeretjük, ezért hordjuk annyit. Hogy meggyógyuljon.

Azt hiszem, most lelki tünete több van, mint testi. Sajnos erre nincs gyógyszer csak az idő és a szeretet. Zalán alig várja, hogy végre nyár legyen (ő a nyarat az iskola végéhez igazítja) és mehessen hajókázni, ahogy megígértük neki már rég, talán 2 éve is van. Sajnos nem úgy alakulunk, de dolgozunk rajta. Alig várja, hogy mehessen a törökökhöz (Kőszeg, ostromnapok). Rengeteg apró vágya van és tudom, hogy az álmok, vágyak, célok jelölik ki az utat, amin menni kell. Mert míg van út, addig lehet menni és kell is. És gyógyulni csak mosolyogva és boldogan lehet.

Nem, nem könnyű! Soha, egy pillanatra sem gondoltam, hogy könnyű lesz, de ez van. Végig kell járnunk az utat, mely a gyógyulásig visz. Menni kell! Muszáj!