Éljük az életünket, mindenki teszi a dolgát, lényegében változatlan a helyzet.

Zalánnak és Zalánnal nekünk minden reggel meg kell küzdenünk a szemnyitással, de ezt már tudjuk. Mondhatni, beleszoktunk. Ha van valami apróság, amivel meglephetem, akkor gyorsabban megy, ha nincs semmi különös, akkor tovább tart. De ez van.

Rossz vele szembesülni, de ez jelenleg egy természetes állapot. Sajnos a félelmekkel meg kell birkózni és nekünk más választásunk nincs, mint ezt kivárni.

Az utolsó előtti nap van az iskolában. Azt hiszem, jobban várom a vakációt, mint a gyerekek! Jobban szeretem, ha itthon vannak. Akkor is, ha háromszor annyit kell pakolni, stb… Szeretem, ha itthon vannak és kész!

Kimondani is érdekes, szeptembertől Jázmin 6., Csenge 3. osztályba megy, András pedig… Lassan végez! Zalán? Vele készülünk az ovira, de… Sok minden múlik ezen az elkövetkező pár héten. Nem újul-e ki ismét a daganat, tud-e menni, elkezdheti-e, mit javasol az orvos, a védőnő… Lassan dönteni kell!

Rengeteget gondolok Attilára, aki januárban elhagyott minket. Bár sírtunk már együtt, nem egyszer, vagy miatta vagy Zalán miatt, ő mégis mindig adott erőt a pozitív gondolataival. A telefonjának csengőhangja is az egyik Pál utcai fiúk szám volt.

Tudom, hogy nem véletlenül ismerhettem meg őt ezer éve. 🙂 Tudom, hogy ő is tanított nekünk/nekem! Rengeteget! Mindig a fülemben hallom, mindig előttem van, ahogy mondja, hogy nem adjuk fel! Azértsem! Majd lesz valami! Miért élnénk, ha nem az álmokért! Aztán megittuk a kávénkat és újult erővel küzdöttünk meg együtt akár az egész világgal!

De egyedül maradtunk. Viszont az út folytatódik és nekünk mennünk kell tovább. A cél továbbra is ugyanaz, Zalán gyógyulása. Tudom, hogy sikerülni fog.

Most nehéz, hiszen rengeteg a kétség és így, ennyi kiújulás után nehezen hisszül el, hogy talán nem is olyan sokára de véget ér ez a rémálom nekünk.

Igen, rengeteget kivesz belőlünk a harc. Mind érzelmileg, szellemileg, testileg, anyagilag. Igyekszünk a föld alól is segítséghez jutni, legyen az bármilyen jellegű is. Mellette pedig dolgozunk itthon, apa a mentőknél, én pedig újra vasalok itthon (szerencsére megint van munka).

De igyekszünk. És remélem Attila lát fentről és mosolyog. És jókat nevet, mikor bénázunk! 🙂