Telnek a napok, gyakorlatilag majdnem ugyanúgy az összes!

Végre kitört a vakáció, itthon vannak a gyerek. Zalán jobban elvan a többiekkel de értelemszerűen több a vita is. De gyerekek! 🙂

Zalánnal sajnos még mindig küzdünk a szemnyitással. Én már elkönyveltem, hogy ez tulajdonképpen állandósult. Csak bízom benne, hogy idővel mégis alakul majd.

Ebből kifolyólag viszont minden reggel küzdelmes. Persze utána ő elfelejti az egész kis közjátékot, én pedig őrlödök rajta minden percben.

Több beteg kigyerek oldalán is olvastam, hogy sokan azt hiszik, ha pillanatnyilag tünetmetes, illetve nem igényel azonnal kemoterápiát, akkor meggyógyult azbadott gyerkőc. Bárcsak így lenne! Sajnos a gyógyulás időbe telik és a “legegyszerűbb” esetben (van ilyen egyáltalán?) is csak 5 tünetmentes év után mondják (statisztikailag) gyógyultnak. Azonban ez rengeteg idő! Rengeteg könny és idegeskedés. Az anyagiakon kívül.

Mert ha sírunk, legtöbbször a lelki része miatt tesszük. Igaz, ehhez nagyban hozzájárul az is, ha az embernek az anyagiak miatt kell aggódnia. Mert mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem lenne elmaradt villanyszámla, vízelszámolás vagy időre fel tudnánk adni a kocsi kötelező biztosítását! De sajnos ez nem vezet gyógyuláshoz. Ahogy a sok élmény, vagy tárgyi ajándék sem.

Viszont a jobb kedv vagy a jókedv amit ezek okoznak, a felszabadultság érzése rengeteget segít(ene), ha mást nem, lelkileg. Mert mosolyogva, könnyedén egyszerűbb gyógyulni. Persze így se egyszerű, de legalább lelkileg igen.

Mi is kesergünk, sirdogálunk és reménykedünk, hogy jobb lesz. Hogy majd egyszer jobb lesz! Tulajdonképpen 5 éve ebben hiszünk!

Zalán pedig szegény, nem tehet mást, elvisel mindent, amit rá mértek, hiszen nincs is más választása. Ahogy nekünk sem, csak kísérni és maximum megkönnyíteni az útját, támogatni lelkileg. Nagyon nehéz! Sokszor lehetetlennek érzem, mikor minden nap nehéz, egy küzdelem!