Tegnap nem akartam írni, mert annyira magam alatt voltam, hogy nem biztos, hogy úgy tudtam volna leírni ami bennem van, hogy mindenki megértse.

Zalán még mindig minden nap minden reggelén megküzd a szemnyitással. Tudom, természetes, hiszen annyiszor megbeszéltük az orvossal. Tudom, idő kell, hogy a rengeteg rossz tapasztalat, fájdalom és félelem kicsit ülepedjen. Mégis! Olyan erővel szorította ez tegnap a szívem, mint már nagyon rég nem. Ezerszer átgondoltam az elmúlt hosszú időszakot. Mit tehettünk volna másképp, hogy segíthettük volna jobban Zalánt.

Milliószor eszembe jutott az a másik, Zalánnál 2 évvel idősebb kisfiú, aki szinte pánik hangulatban menekül a műtőajtótól. Csak el! Csak minél messzebb! Pedig nem kellett bemenni neki akkor!

Azt hiszem, minden helyzet más, minden egyedi, ahogy mindenki is. Ki jobban, ki rosszabbul viseli. Ki jobban, ki rosszabbul kezeli a helyzetet. Én pl. egészen máig sem tudom, mi lenne a legjobb.

A mondás úgy tartja, a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan. Hogy néz ez ki a mi szemszögünkből?
5 hosszú éve időről időre elhisszük, hogy vége, már nem jöhet rossz, hiszen annyi mindent túléltünk, Zalán is annyi mindenen átment. Minden kiújulás után azon dolgozunk magunkban, hogy elhiggyük ez volt az utolsó. És eddig mindig csalódtunk.
A betegségben, magunkban, mindenben.
Egy idő után aztán már csak azon dolgoztunk, hogy a gondolatainkat eltereljük a betegségről. Hogy ne gondolkodjunk, ne tervezzünk. Ahogy jópárszor leírtam már, nekünk csak a ma van.
És nem azért, mert arra számítunk, hogy Zalán meghalhat, hiszen bármilyen nagyon rondán is hangzik ennyi megnyert majd elvesztett csata után, jól állunk még mindig. Nem olyan jól, de mégis! Hanem egyszerűen azért, mert nem tudjuk mi jön. Mert megtapasztaltuk, hogy milyen néhány pillanat alatt a padlóra zuhanni, majd hónapok alatt ismét felfelé törekedni.
Néhányan megvetnek minket azért, mert nem vagyunk hajlandóak összetörni, mert a sok rossz ellenére is felfelé törekszünk. De ahogy egy nagyon kedves ismerünk mondta nemrég erre, hol van az megírva, hogy a beteg gyereket nevelő családnak teljesen tönkre kell menni vagy csődbe jutni?
Sehol! Mi ezt nem akarjuk! Hiszen Zalán mellett 3 másik gyereket is nevelünk.

Ennek ellenére lecsúsztunk. Hiába dolgozik, mindent elvállal és emellett iskolába is jár apa, hiába dolgozom itthon (no, amennyit megkeresek vele… Ebben a hónapban 27 ezer Ft. De hálát adok, hogy ez is van!) nem elég! Mire? Gyakorlatilag semmire! Mire befizetem amit kell, gyakorlatilag nem marad. Ma megjött a családi pótlék, kifizettem belőle 2 elmaradt számlát, maradt rajta nem egészen 20 ezer Ft. Ebből pedig még… Mennyi mindent kellene kifizetni!

Talán emlékeztek a Mazdára. Hosszas huzavona után a rendőrség azt mondta, ez polgári per keretein belül oldódhat csak meg, ők mossák kezeiket. Közben már letiltás alatt van a büntetés a gyorshajtásért, hiába van/volt belőle rendőrségi ügy, hiába indul a per. A villanyunk kikapcsolás alatt van (illetve most befizettem egy számlát, remélem egy kis haladék lesz), stb… Nem akarok mindent leírni, mert már én szégyenlem. Mára eljutottunk oda, hogy a kiadások sokkal nagyobbak, mint amennyi bejön összesen. Most telt be az útiköltség térítéses papír (4 út), ma adom fel. Remélem gyorsan utalják, mert különben nem tudom vinni Zalánt. 4 út árából kapunk vissza annyit, amennyi 1 út költsége. Akit érdekel, nézzen utána nyugodtan a jogszabálynak, 21Ft-ot fizetnek vissza kilométerenként és még jónéhány feltétel van, ezeket is leírtam párszor.

Vannak napok, mikor jobban fáj. Minden. Nem csak a betegség, hanem az is ami vele jár és az is, ami csak a “normál” hétköznapi élet velejárója.
Mikor reggel úgy kel az ember, hogy agyonnyomják a terhek. Így voltam tegnap és mára is maradt belőle. Zalán még alszik, de előre félek attól, hogy nemsokára kel és sírni fog. Megint el kell neki magyarázni, hogy nem lehet beragadva a szeme, hogy nyugodtan nyissa ki, mert nem fog fájni. Hogy mennyi szépség várja kinn. A virágok, amiket annyira szeret és sokszor hoz belőle nekem is, amin persze bosszankodok, mert mégis csak szebb volt kinn. A hinta, mely most egyedül árválkodik kinn és a kis gazdáját várja. A vörös cica, mellyel annyira szeret játszani…

Csodálatos dolog, hogy ő (is) itt van nekünk! Mégis annyira nehéz!