2018.08.30.
Tudom, adós vagyok még a keddi nap beszámolójával. Több okból sem írtam még meg.
Egyrészt egy kicsit el kellett helyeznem magamban a dolgokat, mert egy nem várt dologgal találkoztunk ismét. Másrészt ismét határidős a munka, hétfőig le kell adnom és ebben a sulikezdős, szülői értekezletes, ovis megbeszéléses, jaj még ez sincs meg rohanásban nehezen osztom be az időmet. Vagyis inkább azt mondom, nehéz, mert semmire sincs időm.
A keddi nap nagyjából ugyanúgy zajlott addig, míg Pestre nem értünk. Csodák csodájára reggel nem volt ellenkezés, Zalán elsőre kelt, időben el is indultunk. Dugó se volt, majdnem egyszerű volt parkolót is találni… De csak majdnem.
Kis sorstárssal együtt mentünk, így mivel ők előbb értek oda, mire mi is odaértünk, ők már bejelentettek a recepción, így csak várni kellett, hogy hívnak. Apáék kiszálltak a kórház előtt és mire én letettem az autót, ők már egy szemcseppen túlvoltak. Állítólag Zalán nagyon-nagyon ügyes volt.
Amint odaértem, bekuporodott az ölembe. Nem játszott, nem evett, bármit is mondott neki bárki is, nem érdekelte. Mondogatta, hogy fáj a pocija, de azt hittük éhes. Adtunk neki enni, de nem nagyon kellett, egy fél müzliszeletet evett csak. A második szemcsepp, amire már velem jött be, ugyanolyan ügyesen és gyorsan zajlott. Majd kinn ismét folytatódott az ölembe vackolás. Se tőled, se hozzád állapot.
Elég sokat kellett várni, legalább is a szemcseppekhez képest, azonban végre szólítottak. A két kisember együtt ment be, egymást támogatva, fogva a másik kezét. Azonban ahogy leültem Zalánnal, valami történt.
Ilyen még sosem volt. Sírni kezdett és kiabált, hogy fáj a hasa. A doktornő meg is jegyezte, hogy sápadtnak tűnik. Igen, szemmel láthatóan rosszul volt. A vizsgálat amúgy pikkpakk lezajlott volna, de mivel Zalán stagnáló daganata olyan helyen van, hogy az csak fekve vizsgálható rendesen, le kellett feküdnie. Azonban ahogy elfektettem, Zalán üvöltött, hogy nagyon fáj a hasa. Nagyon-nagyon nehezen sikerült azt az 5 mp-nyi fekvést kivitelezni, majd a kis sorstárssal és az apukájával kiküldtem Zalánt apához, míg mi a doktornővel megbeszéltük a látottakat.
Alapjában véve Zalán rendben van. Amennyire a doktornő látta, ugyanaz az eredmény, mint eddig. Ott az egyenetlenség, de nem változott. Szerencsére! Beszélgettünk, osztottunk, szoroztunk, hogy Zalán viselkedése mire vezethető vissza. Azt tudnotok kell, hogy ilyenkor, az utazások előtti 1 hétben begubózunk, nem megyünk sehova, Zalán még a boltba se jöhet velünk, nehogy elkapjon valamit. Legtöbbször ez komoly logisztikát igényel, főleg ha apa sincs itthon. De ez kell! Mivel ez most is így volt, gyakorlatilag lehetetlen volt, hogy Zalán elkapott valamit és amiatt fájt a hasa.
Beszélgettünk arról, hogy bár ezek a gyerekek gyakorlatilag ebben nőnek fel, mégis a lelki, pszichés terhelés hatalmas rajtuk a rossz élmények miatt. Igen, vannak, akik ezt szeretik elbagatelizálni, mondván, hogy semmi különleges… Felnőttkén valóban, egy-egy szemcsepp és egy kis “szembe világítás” nem nagy dolog. Azonban ezek a gyerekek, így Zalán is, ahogy nőnek és okosodnak, összekapcsolják a dolgokat. Legalább is a doktornő így mondta. Már félnek egy esetleges rossz eredménytől, mert tudják, ha rossz lesz, akkor lesz tű, műtő, altatás, fájdalom.
Őszintén, megrendített ez a reakció, ennek ellenére én mégis valahogy a fertőzésre szavaztam. Akkor. Még. Hiszen így még soha nem csinált Zalán. Amíg én benn voltam a doktornőnél, addig apa ringatta kinn Zalánt. Ahogy kijöttem, kapkodva összeszedtem a cuccokat és szinte pánik hangulatban hagytuk el a kórházat, Zalán annyira rosszul érezte magát.
2 sarokkal arrébb parkoltam. Mire a kocsihoz értünk, Zalán már beszélgetett. Ahogy elindultunk, már semmi baja nem volt. Evett, ivott, játszott.
Egy világ dőlt össze bennem. Annyira ügyes volt az elmúlt időszakban és így annyival könnyebb volt nekünk is. Nem tudom, ez fog-e ismétlődni, a doktornő szerint esélyes, de ez nagyon kikészített. Az amúgy is rendetlenkedő szívem megint napok óta produkálja a tüneteket. Apa már a múlt héten majdnem összeveszett velem, mert nem akartam orvoshoz menni vele (mert akkor ki vitte volna Zalánt), de holnap lemegyek a dokihoz, kérek beutalót a kardiológiára. 😱 Mindegy, én nem vagyok lényeg! De ez a nem várt reakció lelkileg is padlóra tett. Remélem, hogy legközelebb mégse fog ismétlődni.
Jázminnal túl vagyunk a torokkenet vizsgálaton, jelenleg az eredményt várjuk, utána kiderül hogyan tovább. Próbálok mindig egyre koncentrálni, mert ha nem így teszek, megőrülök.
Hazaérve rohantam is az ovis szülői értekezletre, kicsit el is késtem. Lényeg a lényegben, Zalán megpróbálhatja az ovit, a doktornéni rábólintott, aztán meglátjuk hogy bírja. Sikerült az óvónőkkel is mindent megbeszélni. Zalánnak a reggelit viszem és ebéd előtt elhozom a gyereket, mert az óvoda nem tudja a diétás étkeztetést vállalni. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy 8-tól fél 12-ig lesz oviban.
Zalán egyelőre ellenkezik legtöbbször, mert azt mondja, nagyon fogok hiányozni, de megbeszéltük az óvónőkkel is, hogy amíg Zalán igényli, ott lehetek vele, ha kicsit el is kell nyújtani a beszoktatást, a lehető legkevesebb traumát szabad neki ezzel csak okozni. Amúgy is nagyon érzékeny! De szerintem rendben lesz minden, ha ráérez az ízére.
Így tervek szerint szeptember 10-én kezdenénk az ovit. Bár akkor nem fogjuk, mert éppen Budapestre megyünk, illetve 18-án is. De majd szép lassan… Minden rendben lesz. Remélem!