2018.09.02.
Iszonyatosan rohanós hét van mögöttünk. Nem mondom, hogy könnyű volt, azt se, hogy a végére minden meglett. De haladtunk.
A gyerekek az iskolára készültek, én pedig leadni a munkát. Mivel segíteni kellett a felkészülésben, így extrán rohantam a zsebkendővel, nem egyszer már éjjel csomagoltam el, miközben Zalán mellettem aludt. De nem baj, meglett.
Ma már szabadabb volt a “program”, így utolsó felvonásként nekiálltunk a lányokkal a szekrényekből kiszanálni a kinőtt ruhákat. Gyorsan végeztünk, nem sok minden maradt, amit vissza kellett rakni. De nem baj, az a lényeg, valami maradt.
Most várhatóan a héten nem lesz munka, hiszen szerdán megy a kamion, csütörtökön jön vissza és a legrosszabb esetben is csak pénteken adják ki a következő adagot. 🙂 Megígértem a gyerekeknek, hogy az iskolakezdést is megkönnyítendő, no és egy kis kárpótlásul is, minden nap készítek nekik valami finomat. No és persze olyat, amit Zalán is megehet és szeret is. Ötleteim vannak. 😉
Azt hiszem nem árulok el titkot és alighanem nem is leszek egyesek szemében népszerű (de sebaj!) ha azt mondom, annyira hiányzott ez az iskola mint egy púp a hátamra. A rémálmom! Nem a korai kelés, nem a leckeírás, semmi más. A betegség. Ami sajnos kivédhetetlen és általában szép sorban végigmegy mindenkin. Ez a közösségben töltött időszak egy anyagi csőd volt/lesz is.
Még 1 hét van az oviig. Zalán nem akar menni, nagyon fél az elválástól, pedig mindig elmondom neki, milyen jó lesz. Sok játék, versek, mondókák, barátok. Ok, csak hogy nem leszek ott. Hiába mondom neki, hogy mindössze 3,5 óra az egész. Csak abban tudok bízni, hogy idővel rájön, hogy ott neki jó. 🙂 Hogy legalább annyira fogja szeretni, mint Csenge. Hiszen Zalán természetéhez Csengéé áll a legközelebb és ő imádta.
Tele vagyok reményekkel, tervekkel… Tegnap a nagy rohanásban, vasalásban ismét ismét jöttek kérdések, gondolatok, de amíg ezeket meg nem beszélem a doktornővel, addig inkább nem írok semmit.
Megyünk tovább az úton. Hiszem, hogy már csak előre visz!