Kicsit (vagy nagyon?) rossz a kedvem. Ahogy közeleg a műtét, egyre jobban aggódom akkor is, ha tudom, ez tulajdonképpen egy mindennapos műtét és gyakorlatilag negyedakkora tétje sincs, mint Zalán műtétjének. De akkor is.

Talán ilyenkor érti meg az ember, hogy bár van különbség  gyakorlatilag viszont még sincs. Se a két gyerek között, se az aggódás között, se a műtétek között.

Megfogadtam, hogy talpraállunk, így igyekszem ezt a rossz érzést minél messzebb száműzni magamtól és erősíteni, hogy bárhogy is lesz, valahogy biztos lesz.

Ez a hónapunk ramaty. A következőt igyekszünk jobbá tenni, bár a körülmények adottak. Zalán nagyon szereti az ovit. Rengeteget alkot már itthon is. Sokszor alvás helyett is. 🙂 A közösség megtette a hatását. Ahogy eddig se lehetett ragasztani a székhez, hogy rajzoljon vagy színezzen, most szinte csak ezt teszi egész nap. Imádja a színezőket, sokszor a színezés után ki is vágja és ahogy az oviban, itthon is felragasztja hurkapálcikára. Már egész szép gyűjteményünk van. 🙂

Most a sodródunk az árral időszakot éljük, de még soha nem volt ekkora bennem a hit, hogy igenis most már minden rendben lesz, túl vagyunk rajta, lassan fellélegezhetünk.

Kicsit gondolkodóba ejtett, hogy a doktornő szó szerint azt mondta, ne aggódjunk, mert van még tartalék, ha kell. De, emiatt aggódom. Soha ne kelljen a tartalék!

Soha többé ne kelljen a műtő előtt állnom, soha ne kelljen azokat a rémes perceket megélni. Soha, soha, soha! Miközben a leghülyébb gondolatok fogannak meg az agyamban és hasztalan próbálom őket távol tartani magamtól. És úgy érzem, minden hiàba.

Soha nem akarom a perceket visszafelé számolni, hogy mikor csöpög le a kemó. Hogy mikor folyik le a hidrálás. Reggel, délben, este, szájat fertőtleníteni és diktálni a folyadékot, hogy legalább azt, akkor is ha fáj. Nem, soha nem akarok ezt már!

Ezer és ezer rosszabbnál rosszabb emléket őrzök az elmúlt évekből és csak azt sajnálom, hogy mikor ezeket a sorokat leírom, nem tudom azt a kétségbeesést és reményt a reményteleségben átadni, amit éreztem az évek alatt. A mindenáron kárpótlást, hogy lehetőleg egészséges lélekkel kerüljön ki Zalán ebből.

Így utólag azt mondom, sikerült. Holott ebben soha, egy percig sem voltam biztos. Sőt, folyamatosan azt éreztem, valamit rosszul csinálok. Mert az én gyerekem rosszul viselte a beavatkozásokat, másé pedig mosolyogva. Hogy vannak, akiket ez meg sem hat, mások végigsírják ezt az időszakot. Aztán rájöttem, igaz csak sokára, hogy az emberek mások. Mindannyian mások vagyunk. Zalán is más, mint más gyerek. Nem rosszabb, nem jobb, más. Ő így viseli. Ezt viszont nem szabad elbagatelizálni, mert ő ezt így éli meg és senki érzéseit nem lenne szabad kétségbe vonni. Nem is tettem.

És eljutottunk eddig. Hogy hogyan tovább? Bízva, remélve és még többet dolgozva, hogy a diétát, a vitaminokat, vagy csak az élethez szükséges dolgokat megadhassuk neki/nekik. Igen, ez a műtét nem várt volt, holott 7 éve odáztuk. De akkor se számoltunk vele. De most ez van, ezen kár keseregni. Arra is rájöttem, bár nem szerettem volna, de azt a napot ki kell hagynom a munkában, mert nem hagyhatom Jázmint se magára. Igen, hiányozni fog az az 1 napi pénz is, de helyette elvállaltam heti kétszer egy bejárónői állást. Ez se fizet sokat, de most minden fillér kell. Muszáj!

De csak előre megyünk. Aztán jöjjön aminek jönnie kell. Majd lesz valami!