2019.01.16.

2019.01.16.

Eltelt egy éjszaka, de könnyebb nem lett.

Talán ülepedik, némileg csillapodik az érzés, a tehetetlenség és a sorsnak való kiszolgáltatottság. Talán ennyit jelent, hogy ezen már nem is egyszer, nem is kétszer, háromszor vagy négyszer átmentünk.

Mégis tombolnak bennem az indulatok, csaponganak a gondolatok, melyek mintha ezer darabra akarnák szakítani az agyam!

Az egész mindenem tiltakozik a ránk, de leginkább Zalánra váró dolgok ellen akkor is, ha tudok, sajnos ez az egy módja maradt, hogy megvédjük egy sokkal, de sokkal rosszabb dologtól.

Nevetséges, de a rossz és rosszabb közül kell folyamatosan választani, hogy a szemét megmenthessük, mert ez az újabb harc erről szól. Sajnos a sors fintora, hogy ismét a látó szeméért kell harcba szállnunk, megküzdenünk úgy, hogy tudjuk, ha elveszítjük a csatát, a szemével együtt a rendes látását is elveszítjük. Nem könnyű.

Annyira nem könnyű, hogy már álmomban is ezen gondolkodom. Hogy éljük túl? Hogy tudunk neki a lehető legkevesebb fájdalmat okozva előre lépni? Hogy fogja bírni újra és ezáltal hogy fogjuk mi bírni? Mennyire fog összetörni ismét és hogy tudjuk ismét talpra állítani?

Kérdések, melyekre ha van is valahol válasz, nem ismerjük. Meglepetten állunk a történtek előtt, hiszen..  Augusztusban arról volt szó, nincs élet abban az egyenetlenségben. Nem halmozta a kontrasztanyagot. Akkor most mi adott áttétet az üvegtestbe? Arról volt szó, hogy nem lehet többet fagyasztani, csakhogy az IViC is fagyasztással jár, hiszen a bökés helyét is fagyasztják. Talán akkor van még remény? Talán akkor lehet még fagyasztani? Minden szalmaszálba igyekszünk belekapaszkodni akkor is, ha fájdalmas. Talán… Talán… És az ember szép lassan kikészül és feladja, mert nincs az az erő, ami egyszer nem fogy el. És mi most nagyon a végén járunk.

A családgondozónk szerint apával kettesben el kellene utaznunk legalább 1-2 napra kettesben. Hogy pihenni tudjunk. De ki tudná ezt megtenni úgy lelkiismeret furdalás nélkül , hogy a gyereke közben ekkora harcot vív és minden eddiginél nagyobb szükség van minden fillérre. Hiszen újra hetente kell utaznunk és abból a pénzből amit apa keres nagyon nem ugrálhatunk. Nem, dehogy! Meg se fordul a fejünkbe.

Megint össze kell zárnunk és mielőtt bármit teszünk, el kell(ene) hinni, hogy még van előttünk út, lehetséges a gyógyulás. De nehéz. És szerintem ezt senki se bírná hosszútávon. Mi pedig már idén lesz 6 éve hogy küzdünk. Csak nem tudjuk van-e értelme. 🙁


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

16 + tizenhét =