Már egyszer nekifogtam megírni ezt a posztot, majd kitöröltem. Senkiben sem szeretnék reggel negatív hangulatot kelteni, azonban sajnos nagyon nem akar sikerülni felocsúdni, talpra állni.

Talán túlságosan is azt akartuk, hogy vége legyen, talán túlságosan elhittük, hogy nyertünk és ez a pofon olyan mélyen küldött padlóra, hogy a szokottnál is nehezebb felállni. Pedig hányszor megtettem már és most nem megy. Nincs kedvem főzni, enni, megmozdulni, sőt már élni sem. Hiszen milyen élet ez? Örökké tartó szenvedés? Hinni, bízni, csalódni?

Több, mint 5 éve tartunk ebben az egyre lejjebb húzó spirálban és minden alkalommal egyre nehezebb. Nehezebb hinni, majd a nagy pofon után felállni. Sokadszorra végighallgatni az ítéletet, elsírni az utolsónak hitt könnyeket, amiket aztán mégis tízezrével követnek a társai. És mégis újra bízni. Aztán lassan hinni, majd újra csalódni. Mi értelme van ennek?

Tudnotok kell, a hétfői nap éreztem/éreztünk valamit. Ami nem a szokásos utazás előtti idegesség volt. Sokkal több annál. Ideges feszültség, amit annak tudtam be, hogy egy hetet késtünk a kontrollal. Mikor kedd reggel felébredtem, egy József Attila vers részlete járt az agyamban. Sőt, nem akart belőle kimenni…

“A rakodópart alsó kövén ültem…”

Nem tudtam mit jelent, miért pont ez. Barátokkal még indulás előtt gondolkodtunk is, mit jelenthet, hiszen talán tudjátok, hiszek a jelekben. Többször elolvastam a jól ismert verset, de nem tudom miért kaptam ezt az üzenetet.

Valahol a szomszéd utcában jártunk indulás után, mikor konkrétan az ugrott be, hogy milyen érdekes, de egyre korábban jönnek a megérzések. Sőt, szó szerint az ugrott be, hogy ezelőtt az M1-en Bőny magasságában jött a negatív megérzés, most meg már csak 1 utcányi út után. De elhessegettem a gondolatot, hiszen mi győzni mentünk.

Azonban nem sokat kellett várnom arra, hogy értelmet nyerjen a vers, ami folyamatosan bolyongott az agyamban. Tudjátok hogy folytatódik?

“… néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.”

Bár József Attila nem volt a kedvenc költőim egyike, mégis megkaptam ezt az üzenetet. Most már értem.

Tulajdonképpen 2 nap telt el és még mindig felfoghatatlan, hogy amiben hittünk az megint, Isten tudja már hanyadjára veszett el egy pillanat alatt. Mint amikor kirántják alólad a talajt és kapaszkodó sehol nincs. Most mi se tudunk kapaszkodni semmibe.

Tudjuk persze mi után mi következik. 1 hét múlva kemó, majd újabb egy hét múlva kontroll. Ez ha szűken is vesszük, pályamatricával együtt 50 ezer Ft. 2 tank benzin plusz pályamatrica, plusz parkolás és akkor még nem ettünk, pedig azt talán senki se várja el, hogy pl. a kemó napján, illetőleg előző este egyen Zalán utoljára, majd legkorábban mikor hazaérünk este 6 körül. A kemós anyag tavaly 11 körül ért át a másik kórházból (frissen készítik)  szerintem idén is így lesz. Majd altatás, műtő és utána 4 óra megfigyelés. De ez most majdnem mindegy. Annyit akartam csak belőle kihozniy nem hiszem, hogy a mai Magyarországon sokan megengedhetnek magunknak a hóbap utolsó napjaiban ekkora kiadást.

A tegnapi napunk szótlan csendben telt el. Az egy szem nap volt a héten, mikor apa nem dolgozott, hiszen a mentők mellett egy fix másodállása is van már egy környékbeli ács mellett. Befutott tegnap a családgondozó is. Vele nagyon jól esett néhány szót váltani, mert anélkül lehet bármit elmondani, hogy oka lenne megsértődni, illetve mint kívülálló, jól esik ha meghallgat valaki és úgy mondhatom el ami belül van, hogy nem kell szépítenem. Hogy el tudom és ki tudom mondani azt, hogy annyira fáj, hogy beledöglök. Hogy annyira, hogy fáj a karom és a lábam. Hogy mozdulni akarok, lépni, fogni, tenni, de nem megy, mintha lebénultam volna. Hogy fel akarok állni és dolgozni, hogy ugyanúgy legyen, mint múlthét vasárnap, de csak ülök a munka előtt és nem megy, nem bírom.

Tegnap volt egy pillanat, illetve egy 4 perces telefonbeszélgetés, ami egy kicsit felrázott. Egy idősebb férfi hívott, aki elmondta, hogy ő fél éve veszítette el a feleségét daganatos betegségben. Hogy nekik is azt mondták az orvosok, hogy kell az a 6. kemó. De nem bírta, elment. És gondoljuk meg, mert van mikor fel kell adnunk és el kell engedni.

Ez volt az a pont, ahol elgondolkodtam. Néztem Zalánt, aki éppen fejenállt és egy cseppet sem beteg gyerek benyomását keltette. Elgondolkodtam. Aztán hamar, gyorsan, mint valami bomba robbant a tudatomba egy mondat, melyet valamilyen internetes portálon olvastam valamikor, de soha nem fogom elfelejteni.

“Kezeletlen betegség esetén a gyerek 2 éven belül meghalhat idegrendszeri szóródás miatt”

Hogy mi várna Zalánra ebben az esetben? Előbb megvakulna, majd az idegrendszer érintettsége miatt rettenetes kínok között halna meg. Valóban megtehetnénk ezt vele? Hiszen ő küzd. Sosem adta fel! Igaz, pszichológusi segítséggel kellett kirángatni a mély lelki sérüléseiből, melyek eddig is érték. De végre gyerek lehetett. Ovis nagyfiú. És hogy szerette. Sajnos most ezt is el kell felejtenünk, hiszen újra nem járhat oviba. Pedig szegény hogy készült a farsangra, Dart Wader szeretett volna lenni. A maszkja már meg is van, csak a jelmez hiányzik még. És most… Nem tudjuk hogy lesz!

De nem, mi ezt nem tehetjük meg! Nem adhatjuk fel! Eddig se tettük soha. Most se tehetjük meg. Nem tudom még milyen módon kaparom össze magam. Mert hogy őszinte legyek, ennyire még sose taglózott le egy pofon sem. Ez most hatalmas volt. Lehet az én hibám is, mert nem kellett volna ennyire hinnem benne. Hiszen ahogy megint a családgondozónkra utalok, ő mondta, nekünk azzal kell számolnunk, hogy ez egy folyamatosan kiújuló daganatos betegség. Nekünk ezzel kell együttélnünk hosszú-hosszú éveken keresztül. Pedig én mégis hittam, bíztam. Hiba volt!

Este fürdés közben egy újabb József Attila vers(részlet) ugrott be. Ez a Reménytelenül című versből van.

“Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.”

Hát, piszok nehéz. 🙁