Hát, nem így gondoltuk. Nem is nagyon tudom mit írjak, mert még nem jönnek értelmes gondolatok.

Ilyenkor kell egy jó idő, mire az ember feldolgozza amit hallott. Ilyenkor csak az érzések és a félelmek vannak, amivel szintén meg kell birkózni.

Nem könnyű. De hát hogy is lenne könnyű! Azt se egyszerű feldolgozni, ha valakinek, akár felnőttként is, de egyszer szembe kell néznie a rákkal. Mi már nem is tudjuk hanyadszor nézünk vele szembe. És nem ugyanolyan, mint először. Konkrétan nem könnyebb, nem is nehezebb. Másabb.

Tudjuk mi után mi következik. Tudjuk mi vár rá és ez hogy fog hatni ránk. Tudjuk, hogy nehéz lesz, valamennyire felkészülünk, de teljesen erre se lehet. Mert lehet érzékenyebb Zalán a sok macera miatt, amiatt, hogy nem először  de nem is 10 vagy huszadszor nyúlnak a szeméhez. Érzékenyebbek vagyunk mi is, mert tudjuk, hogy hallani fogjuk, de nem akarjuk újra hallani, mikor Zalán a műtőből kijőve még szinte félálomban azt mondja, meg fog halni. És nem tudjuk, hogy a fájdalom, a düh, esetleg a félálom tehet ezekről a szavakról, vagy… Nincs vagy, mert erre nekünk gondolni se szabad, de ez olyan, hogy attól, hogy igyekszünk nem meghallani, ott van halkan, alattomosan.

És ilyenkor újraélednek a félelmeink. A jövő hét péntek egy ígéret. És egy fenyegetés. A gyógyulás ígérete és a kezelés okozta mellékhatások fenyegetése. Arra pedig nem is gondolunk, hogy bármi félresikerülhet, hiszen a doktornéni vigyáz rá. Tudjuk!

Írhatnék ezer posztot, leírhatnám, hogy ez mekkora kimondhatatlan fájdalom, de hiába! Ezt mi érezzük, nem tudjuk átadni és ti nem tudjátok átvenni.

Hiábavalónak érezzük az eddigieket, de mégse. A doktornővel természetesen megbeszéltük a jelenleg szedett gyógyszert, hogy mi a véleménye, felfüggesszük-e a kemó időtartamára, de ő azt mondta nem kell. Még várjuk a doktorbácsi állásfoglalását is. Szedjük? Ne? Marad az adag? Emeljük? Mi legyen?

Kérdések vannak csak bennünk, de nem ismerjük rájuk a válaszokat. Olyan kérdések, amik megválaszolhatatlanok. Olyan kérdések, melyre élő ember nem tud válaszolni. És lehet, talán jobb is, ha nem ismerjük a válaszokat.

Ezzel nekünk kell együttélnünk. Ahogy a családgondozónk mondta, ez egy folyamatosan kiújuló daganatos betegség. Ez még így kimondva soha, senki szájából nem hallottam. Maximum leírva láttam. Most ez visszhangzik a fülemben. Most újra elért minket. Nem a szele, a tornádó maga. Nem kis egyenetlenség, hanem üvegtesti szóródás. Tudjátok, ez az, ami miatt konkrétan a szemet el lehet veszíteni. Illetve illett elveszíteni addig, míg elérhetővé nem vált a közvetlenül szemgolyóba fecskendezett kemoterápiás eljárás. Ez vár most Zalánra. Megint. De ő még nem tudja.