2019.03.26.

2019.03.26.

Érdekes, de olyan felemásra értékelem ezt a napot!

Zalán nyöszörgött reggel, nem akart Budapestre menni, de ha menni kell, hát nincs mese.

Én iszonyatos gyomorideggel keltem és annyira rossz, feszítő érzés volt a gyomromban, hogy azt leírni se tudom. De valahogy úgy éreztem, ez talán nem is a napnak, az útnak vagy a vizsgálatnak szól, hiszen napok óta érzem ezt a feszültséget.

Nagyon szerettem volna, ha Zalánnal minden rendben van, mert..  Egyszerűen ezt akartam. Annyira nehezen megy az oviba való visszaszokás és egyáltalán a “normális” élet, hogy nem tudom mi lett volna, ha vissza kell esnünk az 1 hónappal ezelőtti állapotba.

Nem mondom, hogy kezdünk kimászni a gödörből, mert mindig van egy-egy olyan momentum ami visszalök, mégis úgy érzem, most sokkal nagyobb visszaesésnek éltük volna meg ha kiderül, hogy megint baj van.

Egyáltalán nem élünk könnyen, de tesszük a dolgunkat, igyekszünk minden erőnkkel kicsit előrébb jutni, rengeteget dolgozunk, fáradtak vagyunk testileg, lelkileg. Talán a legrosszabb ebben az, hogy szinte fürdés erejéig találkozunk apával naponta és sokszor nagyon elegem van, úgy érzem minden az én nyakamba szakad. Mert tulajdonképpen így is van. Apának minden ideje és ereje elmegy arra, hogy valahogy megéljünk. És persze ilyenkor jön a villanyelszámoló számla is. Nem is írom le mennyi. Csak annyit, hogy várom a villanyszerelőt.

De kicsit elkanyarodtam.

Szóval iszonyatosan feszülten kezdődött számomra a nap. Persze senkinek se mondtam, mert senkit sem akartam terhelni vele. Ma velünk jött Csenge is, akinek meg kellett vizsgáltatni, hogy nem a szemétől fáj-e állandóan a feje és Jázmin is, mert most nem volt kire hagyni. Anyu kórházban, anyós pedig… A másik unokáját ápolja.

Kicsit elkeseredtünk, mikor felérve megtudtuk, hogy legalább 2 órát kell várni a doktornénire, de szerencsére a gyerekek hősiesen viselték a várakozást. Közben átestek a szemcseppeken is. Zalán kétszer, Csenge háromszor kapott. Természetesen egyiknek se lett a kedvence, de túlélték.

A várakozás után egyből Zalán következett, aki szokás szerint nagyon ügyes volt, nagyon megdícsérte a doktornéni. Csenge vizsgálati eredményére kicsit várni kellett, de a lényeg a lényegben, hogy mindkét gyerek rendben van. És ez egy hatalmas dolog akkor is, ha leírva csak pár szó.

Nem, nem könnyebb, mert ott a kisördög, a félsz az emberben. De ez most újra egy nyertes csata ami nekünk sokat jelent. Reményt, hitet, időt!

Rengeteget gondolok arra, hogy a betegség miatt mennyi időnk ment el. Olyan idő, amit mosolyogva is megélhettünk volna a sok sírás helyett. És ez az idő soha nem jön vissza. Nem lehet pótolni, se visszapörgetni, hogy máshogy éljük meg. Ezek a sebek, amelyeket szereztünk túl mélyek ahhoz, hogy valaha is elfelejtsük. Valószínűleg Zalánt is sokáig el fogja kísérni. De tudjátok, ebben az a legnagyobb baj, hogy hiába 6 év az a 6 év, ami emberi léptékkel nem is olyan sok… De ezt az életet nekünk már így kell leélni. 6 évnyi soha be nem gyógyuló sebbel. És ez rohadt nehéz akkor is, ha most jelenleg minden rendben van. Mégse tudjuk, hogy a 6 év az annyi marad-e. Vagy több lesz?! De nagyon reméljül, hogy “csak” ennyi!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

9 − 4 =