Van úgy, hogy az ember azt hiszi, minden rendben, már amennyire a megváltozott körülmények engedik, de jöjjön aminek jönnie kell és majd túlleszünk rajta!

Aztán fordul a kocka és egy elég egy icipici változás a tervekhez képest és jól begyakorolt önuralom, fegyelem, erőltetett nyugalom egy szempillantás alatt semmivé lesz.

És most abszolút nem arra gondolok, hogy előbb a klíma döglött be (ami Zalán amúgy is, de kemó utáni totál ekcémás bőrének iszonyat jól tesz, mikor a sebes bőrt a lecsorgó izzadság csípi), majd a mosógép, aztán az autó és ma reggel, illetve már tegnap este a tévé. Ezek most teljesen hidegen hagynak. (Ne küldjetek semmit, köszönöm!)

Karnyújtásni közelségbe került a következő blokk kemó és ez eleve akkora hatalmas feszültséget szül, hogy az valami irdatlan. Ismét belekerülni abba az örvénybe, ami nem kérdez, beszippant és egy jó ideig csak lefelé húz. És bàrhogy is próbálsz tenni ellene, semmit sem tudsz, mert minden hasztalan. Reménykedhetsz csak, hogy elülnek a hullámok. Lehetőleg minél előbb. De ha nem is előbb, akkor majd, valamikor… Emlékeztek, egyszer idéztem az egyik kedvenc József Attila versemből…

“Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent; nem remél.

 

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén,

ezüstös fejsze-suhanás

játszik a nyárfa levelén.

 

A semmi ágán ül szívem,

kis teste hangtalan vacog;

köréje gyülnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.”

Nem tudom leírni mit érzek. A félelem és féltés egy olyan csekély töredéke a jelenlegi érzelmi palettámnak, hogy gyakorlatilag nem fejez ki semmit. Mióta pedig megtudtam, hogy apa sem jön velünk, egyedül kell Zalánnal végigcsinálnom… Mit is mondjak? Egy világ omlott össze bennem? Ez sem helyes! Tudjátok milyen kemény egy ilyen menet? Egy! Egyetlenegy!

Lefogni, csitítani, bátorítani, vígasztalni, szeretni, együttérezni vele, együtt szomorkodni, együtt várni valaminek a végét, ami ki tudja mikor jön el…

Küzdeni az álmokért és hálát adni minden egyes apró pici dologért, hogy megérhettük és egyáltalán van lehetőség, illetve inkább idő, hogy teljesíthessük. Mert nem mindenki olyan szerencsés, mint mi, hogy 6 hosszú éven keresztül küzdhet. Vannak gyerekek, akik előre mennek! De Zalán nem! Mi küzdünk akkor is, ha beledöglünk, olyan nehéz!

Mindent megpróbálunk. Egy újabb hitellel próbálkozunk, hogy tudjuk fizetni az utakat. Sajnos most nem lett jó egy igazolás, mert elmaradt törlesztőrészlet van rajta és így nem hiteleznek. Pedig kell, nagyon kell, mert egyedül nem bírjuk az óriási költségeket.

És mintha minden ellenünk esküdne. És még mindig nem az elromlott dolgokra gondolok. De boldog lennék, ha ezek lennének a legnagyobb gondjaim. Hanem pl. arra, hogy a félbéna anyámhoz megkértük a házi segítségnyújtást és ilyen emberten hozzáállással még nem találkoztam, amit a  hölgyemények, de leginkább az egyik tanúsított. Csak hogy mondatokat idézzek, hogy Zalánnal kemoterápiára kell járnunk az egy sajnálatos eset, ő arról nem tehet (nem mondja!). Továbbá, fájdalmai neki is vannak, mégse kér segítséget. De még tovább megyek! Ha mi Budapesten vagyunk, akkor ha a lassan 10 éves Csenge rá tud nézni a kutyákra (akiket csak etetni és itatni kell), akkor a nagymamáját is el tudja látni… Na ne! Kapacitáshiányra hivatkozva… Aki ebben a faluban él, az tisztában van a kapacitással, nem a hiányával… Úgy feljelentem őket, hogy csak úgy zörög!

A kocsit ma elvittem a szerelőhöz, de sajnos nem volt jó a rendelt alkatrész, így holnap újra viszem. Remélem most már jó lesz, mert ebben az állapotban nem lehet vele elindulni Budapestre. És hatalmas szerencsénk van, hogy egyáltalán van, aki SOS megszereli az autót. Egyelőre csak az alkatrész költség (igaz ez a mai rossz alkatrész árra vonatkozik) 40 ezer Ft környékén lesz. Annyira hiányzott ez a kiadás pár nappal a kemó előtt! 🙁

Ez az egész egy rohadt érzelmi hullámvasút. Nem tudok kiszállni bárhogy is akarok. Tegnap még fenn, ma már a legmélyebb völgyben érzem magam. Eddig ⬆, eddig ⬆⬆, eddig ⬆⬆⬆ vagyok!