2019.12.04.
Na ma volt a totális kiakadás napja.
Eleve féltem ettől a beavatkozástól, de érdekes kettősséggel. Egyrészt tegnap több orvossal is beszéltünk, akik mindegyike megerősítette,hogy Zalán jelenlegi állapotában ez a kezelés nagyon minimális rizikóval jár. Másrészt viszont ott volt a nem elhanyagolható lelki tényező.
Mikor reggel a tervezett 8 óra helyett 10-re tolták a beavatkozást, már aggódtam, mert Zalán rettegett. Többször elsírta magát, alig győztem nyugtatni, puszilni, ölelni. Nagyon nehezen telt el a 2 óra plusz és mikor mentünk a műtő felé, Zalán már rendesen remegett, a fogai kocogtak. Sírt, mikor elaltatták és én vele sírtam. Aztán eltévedtem visszafelé a folyosókon, Andrásnak írtam,hogy jöjjön értem, mert nem tudom hol vagyok.
Meglepően pontosan hozták vissza Zalánt. Azt mondták 1óra 45 perc lesz és annyi is volt. Mikor visszaért aludt és én hálás voltam minden pillanatért, hogy itt van. Velem. Szerethetem, ölelhetem. 6 hosszú óra mozdulatlan fekvés következett. Ebből 2-2,5 órát az intenzív megfigyelőben töltöttünk és mindannyiszor kétségbeestem, mikor valamiért megszólalt a gép, amire kötve volt. De nem volt probléma.
Utána a gyerek radiológiai osztályra kerültünk (azt hiszem ez az osztály neve), ahol továbbra is mozdulatlanul kellett feküdni, amit Zalán egyre nehezebben viselt. Fájtak a lábai, elgémberedtek. Hol fázott, hol melege volt. Én majd megfagytam! Számoltuk visszafelé az időt, mikor telik le a 6 óra, mert a brossúrán, amit kaptunk, illetve tegnap a doktorokkal való megbeszélés során azt az információt kaptuk, hogy utána hazamehetünk.
Mikor hozták a meleg vacsorát (lazac rákmártásban, basmati rizzsel, salátával, öntettel, illetve banán) akkor kezdtünk kapcsolni, hogy lehet innen mégse megyünk haza? András megkérdezte és valóban… Maradnunk kellett. Zalán ettől úgy kiakadt, hogy nagyon sírt. Én meg alig tudtam visszatartani a könnyeimet. 5 perc sírás, 5 perc szünet, aztán megint sírás. Ez így ment. Közben jöttek a kommunikációs nehézségek az alapítvánnyal… Ők nem úgy gondolták ahogy én, én pedig nem úgy, ahogy én. A vége egy csúnya szócsata lett, amit szerencsére azóta megoldottunk, illetve én is elnézést kértem. Ez van, vállalom.
Az állandó bizonytalanság, hogy meglesz-e a pénz a következő fizetnivalóig vagy nem, lesz-e szállás (karácsony, téli olimpia jön, fullon van minden), a folyamatos kezelések teljesen felőrölnek. Olyan, mintha hónapok óta itt lennénk,aztán még csak 1 hete derült ki mi a helyzet. És mennyi minden történt azóta. 2x kapott Zalán a szemébe kemót, 1x artériásat… A kezelések hatására a 125% látás a jó szemén nagyon lecsökkent, a szeme pedig befordult a belső sarokba. Rettentő fényérzékeny, alig tudja résnyire kinyitni, illetve fáj is neki.
Gyakorlatilag úgy érzem hogy elhoztam ide egy másodvéleményért, kiderült a baj,belenyugodtunk, hogy itt ragadtunk, hogy itt meggyógyítják, helyette pedig napról napra azt látom, egyre jobban veszíti el a látását és megvakul. De nem! Ez nem lehet! Ebbe belehalok! És szó szerint úgy érzem, ebbe belehalok. Az elmúlt 1 évben nem sírtam annyit, mint az utóbbi 1 hétben. Hiányzik a család, a lányok, a megszokott 3 hetes ciklus. Helyette most 2 napos van… Kemó, kemó, majd újra kemó… Altatás… Morfium, szeroid, fájdalom és könny.
Eddigi életünk legnehezebb hetei. És úgy érzem, nem bírok tovább!