Sajnos még mindig nem vagyunk túl a betegségen. Most éppen a nagyon köhögős periódusnál tartunk. Éjjel is alig aludtunk valamit. A fránya nátha sem akar múlni, még mindig nagyon sokszor kell szívni Zalán nóziját, amit szerencsére azért jól visel. Szegényem olyan türelemmel tartja a kis nóziját!

Úgy néz ki, ez a vírus most átvonul mindenkin. Jázmin kezdte, majd Csenge és Zalán folytatta, de elkapta apa és András is. Hibásnak is érzem magam ebben, mert költségtakarékossági szempontok miatt a nagyok már nem kaptak vitaminokat. Sajnos egyszerűen nem fér bele a költségvetésünkbe. Így is van pár dolog, amit még Zalánnak sem sikerült egész hónapra beszerezni. 🙁

Pedig annyira örültem, hogy a telet szinte betegség nélkül vészeltük át. Erre jön a jó idő… És a betegség! 🙁 Nem tudom így mit tegyek, miből, honnét csippentsek még le, hogy mindenre jusson, amire kell. Mert sajnos látszik, hogy mégis kell, rossz döntést hoztam. 🙁 Bánt! 🙁

És itt van a közelgő névnap, a húsvét… Fogalmam sincs mit hogy oldjak meg! 🙁

Még az a szerencse, hogy “sok” idő van még a következő utazásig. A betegség miatt is, az anyagi dolgok miatt is. Sajnos Zalán mindig nagyon nehezen lábal ki a köhögésből. Pedig annyiféle mindent próbáltunk már a kakukkfüves fürdőtől kezdve a Stodal szirupig mindent. De egyszer csak kivásik belőle! 🙂

Vannak napok, mikor a jó idő, a sok napsütés, a közelgő tavasz valahogy széppé varázsol mindent és új reményt ad a folytatáshoz. És vannak napok, mikor hiába süt hét ágra a nap, valahogy mégis minden sötétnek tűnik. Most egy hasonló periódust élünk. Bár nagyon örülünk, hogy jó úton haladunk a gyógyulás felé, mégis zavar, fáj, hogy olyan messze van még, mikor ki lehet jelenteni, hogy Zalán meggyógyult. Félek, addig még mi vár ránk, mennyi minden van még előttünk. Félek, hogy egyáltalán eljön-e ez az idő és ha igen, mikor. Mégis, ha valaki felajánlaná, hogy megmondja mi vár még ránk, nem biztos, hogy meg szeretném tudni. Félek. És ez olyan mélyre van ágyazódva már a lelkemben, ahonnan talán ezt az érzést soha nem lehet már kiirtani. Hiszen az embernek a gyereke a legnagyobb kincse a világon. És nekem/nekünk pont ez a kincsünk van veszélyben. Hiába nincs most aktív daganat, az élete ugyanúgy nincs biztonságban! 🙁 Napi szinten kell megküzdenünk a betegséggel, a következményekkel, a táplálék kiegészítők beadásával, az anyagi problémákkal, a többi gyerekünk problémáival és sajnos saját magunkkal is. Mikor a szívem engedné, hogy Zalán megegye azt a kocka csokit, amit valahol véletlenül megtalál, de az agyam tiltakozik. Tudom, hogy csak 1 szelet csoki. Tudom, hogy nem azon az egy szeleten múlik az élete. De ha azt az egy szeletet megeszi, lehet kellene majd még egy… és még egy. És újra táptalajt találna magának a rák! És hiába sír ez a csöpp kis ember, nem engedhetem, hogy megegye.

Sokszor leírtam már, hogy ez alatt az évtizedeknek tűnő “nyúlfarknyi” idő alatt az ember gondolkodása mennyire meg tud változni. Hiszek benne, hogy az életben nem véletlenül történnek a dolgok. Senki sem véletlenül érkezik a másik életébe. Ti sem véletlenül követtek minket! Tanácsokat, ötleteket, segítséget kapunk tőletek, amit nem tudok/tudunk eléggé megköszönni! És én mégis azt szeretném, ha már nem lenne erre szükségünk! Mert ez azt jelentené, hogy Zalán meggyógyult és nincs szükségünk további segítségre!

Szeretném már, ha ott tartanánk, hogy Zalán megehetné azt a bizonyos csokit. Ha nem kellene napi harcot vívnunk a mindennapi kötelező bevételével. Ha nem a bevételünk 95%-a menne el a különböző étrend kiegészítőkre és utazásokra. Ha el tudnánk menni mi is pl. állatkertbe és előtte nem kellene hónapokig tervezni, mikor nincs éppen valami vírust, amit el lehet kapni. Szeretnék egyszer lelkiismeret furdalás nélkül venni ruhákat a gyerekeknek vagy apának. Esetleg magamnak egy sportcipőt. Szeretném, ha nem ünnepelnénk augusztus elsejét, mint Zalán második születésének napját. Azt a napot, mikor kiderült a betegsége. Mi ezen a napon nem a betegséget ünnepeljük, hanem azt, hogy új esélyt kapott ez a kis ember az életre. Hogy időben észrevettük a betegséget! Hogy most is itt van, ha betegen is, de él! És szeretnénk mégis, ha már nem ünnepelnénk ezt! Ha egyszerűen csak elfelejthetnénk, hogy volt az életünknek egy ilyen része is! És ilyenkor a várakozás a legnehezebb. Mert ahogy a nagyokkal kapcsolatban rossz döntést hoztam, mikor leálltunk a vitaminokkal, bármikor előfordulhat sajnos, hogy Zalánnal kapcsolatban is rossz döntést hozok. És ez félelemmel tölt el! Szeretnék már túl lenni rajta!